Vida Krisztina 1977. február 21-én született Budapesten. A XII. kerület egyik kertes társasházának másfél szobás lakásában nevelkedett, gyerekkorában kapott kutyájával 18 éven át járták a környéket. Egyke, de ez nem zavarja. Miután elvégzi az ELTE BTK magyar nyelv és irodalom és esztétika szakát, bölcsészdiplomáit még megfejeli egy „felsőfokú kulturális menedzseri” képesítéssel. Néhány hónapot tölt a Porsche Hungária Skoda diszpozícióján, ahol Krisztinát a főnöke szembesíti azzal a ténnyel, hogy „egy humán értelmiséginek nincs sok keresnivalója az autóértékesítési piacon”. Három és fél évig dolgozik a KJK Kerszöv Jogi és Üzleti Kiadó ügyfélszolgálatán, ahol sokat telefonál, embert és panaszt „kezel”, reklamálókat nyugtatgat, félreértéseket próbál tisztázni. Az utóbbi tizenöt évben az Akadémiai Kiadóban dolgozik, kezdetben igazgatósági és nyelvi szerkesztőségi asszisztensként. Ebben az időszakban igyekszik szinte mindent elsajátítani a kiadói szakmában, s megfigyelni az emberi reakciókat. A harmadik mesekönyvnyi próbálkozás után megalapítja (munkáltatójától függetlenül, bár annak beleegyezésével) a „Meseakadémiát”, amihez társulva létrejött a „Meseplussz”. Miután „az Apacskört elhagyta az Utolsó Mohikán” (megszűnik a Facebook-csoport közössége), Vida Krisztina felelős szerkesztője lett az Akadémiai Kiadó gazdasági portfóliójának. Aki nem hiszi, járjon utána!
– „Hol volt, hol nem volt”, amikor olyan személyes kompetenciákat osztott a Teremtő, mint az önállóság, az önkritika és a szellemi bátorság?
Vida Krisztina: – Kezdetben bizonyára sehol. Vagy pont akkor tudjuk a legtöbbet, amikor megszületünk. Nem tudom, nem vagyok bölcs. Tény, hogy nekem sok idő kellett ahhoz, hogy megérjek. Lehet, hogy másnak ez könnyebb, gyorsabb, egyszerűbb. Tény az is, hogy amim van, azt elsősorban két embernek köszönhetem: apámnak és anyámnak. Mellettük a barátaimnak, nincsenek sokan, de mind jók. Ha figyeli az ember a világot, nagyon sokat tanulhat, önmagáról is. Amim van, azt nemcsak örököltem, kaptam, hanem meg is dolgoztam mindenért.
– Igaz az a mondás, hogy „három a magyar igazság?” Találkozott eddigi pályafutása során az igazi Döbrögivel?
VK: – Ugye, ez most egy költői kérdés? Bárki, aki egy kicsit is látja a magyar valóságot, látja a döbrögiket. Nem egyetlen igazi van, hanem sajnos nagyon sok. Ne felejtsük el a mesét: háromszor veri le Döbrögin a vétkeit. „Matyi így szólt, hogy felereszték: Én Uram a’ fizetést köszönöm; ha az Isten erőt ád, ‘S Életben megtart, majd megszolgálom; azért tsak Róvja fel a’ kapu fél fájára, hogy el ne felejtse: Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza! Ezt tsak alig végzé, néhány zöld ingesek agyba-főbe verék, ‘s kiveték, jól meghurtzolva hajánál Fogva, hogy a’ földet még a’ lábújja sem érte. Míg húzták vonták, még egyszer viszsza kiáltott: Osztánn háromszor veri meg Lúdas Matyi Kendet! Hogy már ott kinn vólt, így szóllott a’ sokasághoz: Majd meglássátok, háromszor meg verem azt le! Ezt minden neveté; de kivált a’ Döbrögi Háznál Őrültes szavain Matyinak hahotára fakadtak.” – Na így írta ezt meg Fazekas Mihály. Ehhez nincs mit hozzátenni.
– Írja, szerkeszti, fotózza és illusztrálja a blogját. Személyes, vagy szakmai ez a felület?
VK: – Ez egy teljesen személyes oldal. Személyes abban az értelemben, hogy moderálom saját magamat, mikor, kiről/miről mit írok. Ártó szándék ebben sincs.
– Vannak tabutémáik? Előfordult, hogy egy valóságosan átélt történetet – erkölcsi megfontolásból, vagy kegyeleti okokból – nem ír meg? Léteznek „Szent Tehenek”?
VK: – Tabutémák vannak, nemcsak az írásban, de az életben is. Kevés írásom van, de máris gyakran megesik, hogy van, amiről nem írok. Még gyakrabban esik meg az, hogy nem is beszélek dolgokról. Pedig köztudottan sokat beszélek. Legyen az én „Szent Tehenem” az, ha valaki megkér valamire, hogy ne beszéljek róla, akkor nem beszélek. Ez nem volt mindig így, én is követtem el hibákat, meg is fizettem értük, de ígéretet tettem, hogy nem lesz többé ilyen. Ez az adott szó.
– A 18. születésnapján egy könyvbe rakott egy cetlit, amire felírta, hogy mit szeretne elérni két évtized múlva. Ha most írná össze húsz éves távlatra szólóan az életével kapcsolatos vágyait, az ráférne egy A/4-es papírlapra?
VK: – Ugyanarra a cetlire ráférne.
– Útkeresésének egyik (médianyilvánosságot is kapott) terepe a 14 és 34 éves kora közötti folyamatos töprengés volt, hogy „keresztény legyen-e vagy zsidó? Mi okozott ebben ekkora dilemmát? Miért tart egy ilyen döntés két évtizeden át?
Vida Krisztina: – Ez nem dilemma volt, hanem egy hosszú folyamat, amíg megpróbáltam helyére tenni a dolgokat magamban. Aztán meghoztam a döntést. 2012 „Nagyszombatján” Vértesaljai László megkeresztelt a Lőrinc pap téri Jézus Szíve jezsuita templomban. Szeretném hinni, hogy jól döntöttem. Eddig úgy tűnik, hogy igen.
– Miért osztotta ezt meg a nyilvánossággal? Hittel kapcsolatos kérdésekben hol húzódik az intimitás, és a személyes kérdések zónahatára?
VK: – Érkezett egy kedves embertől egy kérdés, az orrom alá nyomta a diktafonját, s válaszoltam. Bizonyos, hogy a hittel sem jó viccelni, sem az enyémmel, sem a máséval. Lehet, hogy az átlagosnál jobban bízom az emberekben, még idegenekben is, így sokkal többet osztok meg az életemből. Ez is döntés, az enyém.
– Azt is vallja, hogy „Isten dolga, hogy megbocsásson –, az embernek meg az, hogy ezt ne feledje!” Van olyan ember, akinek nem tud megbocsátani?
Vida Krisztina: – Nincs olyan. Valójában csak konkrét helyzetek és egyedi emberi szituációk vannak. Van persze olyan, amire azt mondom (s remélem, hogy nemcsak én!), hogy „eddig és ne tovább!” Ilyen az, ha az embereket, az állatokat, a földet, vagy bármilyen értéket bánt valaki. A magyar nyelvet, és a hazámat.
Ezekkel kapcsolatban nincs mese.
