Amikor azon nosztalgiázunk, hogy hová tűnt legnagyobb tudósaink felfedezéseinek elismerése a közgondolkodásból (Neumann, Bolyai, Szentgyörgyi, Jedlik, Teller teljesítményeinek megbecsülése), legtöbbször csak a saját korunkat bíráljuk, ahol jelenleg élünk, itt és most. Az utókor majd értékelni fogja azokat az embereket is, akik mellettünk sétálnak, kutatnak, elemeznek, gondolkodnak, alkotnak, de többnyire csak egy szűk szakmai elit ismeri őket név szerint. Szerénység és alázat – legtöbbször ez jellemzi a zseniális tudósokat; miként azt Buddha tanította: „nem állnak a fényben, hisz maguk jelentik a fényt.” Vagy még inkább a pályájuk. Dr. Acsády László professzor és kollégái például egy speciális idegpályát kutatnak, ami alapvető fontosságú a mozgások és a tudat szabályozásában.

 

Acsády László professzor portréfotóját Völgyes Vali készítette

Acsády László professzor portréfotóját Völgyes Vali készítette

Az újonnan felfedezett idegpálya olyan agyi központba vetül, amelynek sérülése esetén nem vagyunk képesek önálló cselekvésre, és öntudatunkat is elveszíthetjük, gátló hatásával megállítja a mozgások végrehajtását. Félelmetes Dr. Acsády László agykutató-biológus professzor elemzéseit hallgatni: olyan mintha ott motoszkálna a szürke állományunkban, kémiai reakciókkal és fizikai jelenségekkel operál, ahol az álmaink, tudatalattink, legnagyobb titkaink és egész életünk mozgatórugói vannak. Félelmetes olyan valakivel szemben ülni, aki tudja: milyenek vagyunk vagy lehetünk és alázatosan hallgatja szavainkat, vergődéseinket, miközben mi nem tudjuk, hogy abban a pillanatban milyen idegpályák aktivizálódnak bennünk. Vajon leírhatók vagyunk csupán biológiailag?
– Milyenek vagyunk? – kérdezem Acsády professzort. – Agresszív az emberi faj?
Nem feltétlenül. – válaszolja nyugodtan, higgadtan, kimérten, szépen rezonáló hangján. – Azért sem, mert kicsi a szemfogunk. Nézzük meg a Kongó folyó két oldalán élő csimpánzokat: két millió év eltelt azóta, hogy különváltak, az északi felén élő csimpánzok a nagy szemfogúak, akik ölik egymást, a déliek – a bonobók – már nem.
– Miért öl mégis az ember? – kérdezem.
Más, ha azért ölök, mert a genetikámban van – válaszolja dr. Acsády László – és megint más, ha apám azt mondja: „ölni kell!” Mondok egy döbbenetes tudományos eredményt: ülünk, és azt mondják ez és ez az ember a piros csoportban van, a másik zöldben, ha a pirosba sorolnak minket, úgy is fogunk viselkedni, mérhető biológiai ez a változás, amely tudatosan nem is befolyásolható. Ilyen agyi változások vannak, hogy csak azért, mert azt mondták ebben a csoportban vagy, úgy is viselkedsz. Alapvetően csoportalkotó élőlény vagyok, nem az van genetikailag, hogy megöljem a másikat. Az ember mindig csoportban gondolkodott, ahogyan ma is. Óriási igény van egy virtuális csoportra, mert az izoláció megöl. A Facebook például helyettesíthet egy szavannai csoportot. Valószínűleg a szinapszisok szintjén is. Ülök a monitor előtt, és az interaktív aktusok miatt annak a csoportnak a tagjának érzem magam.
Mit kutat ön? – érdeklődöm.
Az én konkrét tudományterületem: a thalamus. Ez a tudományos kutatásokban sokáig mellőzött agyterület az összes velünk történő információt szétosztja a nagy agykéregnek Megdőlni látszik az tudománytörténeti előítélet, hogy a thalamus lenne az egyszerű „kistestvér”. Eddig ugyanis azt hitték, hogy a thalamus pusztán összegyűjti az információkat az érzékszervektől, szemből, fülből, bőrből, és továbbítja az agykéregnek, csak ennyit tesz, mindössez ennyi a szerepe. Az összes többi érdekes dolgot, azt hogy megértjük egymást, egymás szemébe nézünk, akarunk valamit, a nagyon bonyolult agykéreg csinálja, amelyben az egyik rész össze van kötve a másikkal. Az agykéreg szintetizálja az új információkat azzal, amit már eddig is tudtam. Mindezek az információk szerepet játszanak abban, hogy összeáll a világ bennem. Mára kiderült, hogy ez többek között azért nincs így, mert a thalamus az agykéreg minden részére vetít, minden részével oda vissza kapcsolatban van, nemcsak azokkal, amik fogadják az érzékszervektől a jeleket, hanem azokkal is, amik felelősek a mozgások szervezéséért, az érzelmekért, a tervezésért. A thalamus és az agykéreg olyan, mint egy jó házaspár, folyamatos a kétirányú kommunikáció közöttük és minden létező működésünk ettől függ. Ha a kettő között diszfunkció van, akkor következik be például a skizophrenia, vagy az epilepszia. A tudósok megpróbálják most kideríteni, és leírni ennek a párbeszédnek a folyamatát. Az emberi beszélgetésnél én mondok valamit, és te is, de gondoljunk egy olasz párbeszédre, amikor hárman beszélnek, és te ki akarod deríteni, hogy ki beszél. Ez a dolog pikáns része: a szegény elhanyagolt thalamusnak elismerni az ő igazi szerepkörét. A thalamusnak van egy olyan területe is, amely az érzékszervi ingereket továbbítja az agykéregnek, az összes többi rész alig ismert. Ezeken a területben kutakodunk mi. Az alapfelismerés az, hogy itt a hardver teljesen más: más történik az információval, mint amit eddig gondoltunk. Röviden: a thalamusnak teljesen más típusú logikája van, mint a magasabb rendű területeknek. Az egyik lényege: ha például meglátok egy ferde vonalat, ezt az információt hűségesen továbbítsa az agykéreg felé. A másik lényege, hogy integráljon több, különböző információs csatornát. Az első a relé, a másik egy integráló funkció.
Mit kezd ön, mint tudós a tudatalattival? – kérdezem felbátorodva.
A tudatalatti az idegtudományban nehezen megfogható dolog. A tudomány replikálható kísérleteken alapszik, a tudományban kvantifikálnom kell. A tudatalatti sok mindent takark, a nem előhívható emlékektől, az elnyomott ösztönöktől, a nem megélt vágyakig. A kérdést mostanában úgy tehetnénk fel, ha tudjuk, hogy vannak emléknyomok, hogyan alakulnak, és mi az, ami elveszik.
Honnan hozunk elő egy 20 évvel ezelőtti emléket?
Az idegi kapcsolatoknak, szinapszisnak van egy erőssége. Amikor egy memórianyom kiépül, az történik, hogy az idegrendszer egy adott területén adott idegsejt csoportok közt megváltozik a kapcsolatok erőssége, azért mert jön egy új élmény. Van egy terület az agyunkban, ez egyfajta „esemény-memóriaraktár”. Ez azt tudja csinálni, hogy egyféle eseményhez egyféle sejtaktivitás mintázatot társít. Az a feltétele ennek, hogy legyen egy olyan régió az agyunkban, hogy ehhez a szituációhoz egy aktivitást társítson és azt semmi más ne írja felül! Ha 100 idegsejtből áll az agy, és az egyik szobában 30 idegsejt aktiválódik, ha átmegyünk egy másik szobába, már másik 30 idegsejt aktiválódna. Ezt a különös mintázatot beégetem és minden más aktivitástól elkülöníthetővé teszem.
Miben lehet szerepe az új idegpályának?
Inkább a betegségek meggyógyításában lesz fontos az idegpálya, az alapjelenség ott izgalmas, hogy megtaláltak egy pályát és egy dramatikus változást értünk el azzal, hogy az egérke megáll. Ez azt jelenti, hogy befolyásoltunk egy mozgatórendszert. Vagy az egérke tudatát zavartuk meg, vagy általunk nem ismerhető módon félelmet indukáltunk. Az igazán izgalmas dolgok, hogy vannak emberi fogalmaink annak a leírására, hogyan működünk, de mi van, ha az agyban az aktivitás nem így válik el, nem az van, hogy van mozgás, bátorság, szerelem, szex, hanem más dimenziókban működnek az aktivitások, mint amit mi elgondoltunk.
– Hogy jönnek létre az álmok?
Az álmok az alvásnak az álomlátó szakaszában jönnek létre. Az alvásban a memórianyomok zöme később elérhető memórianyomként az alvás során vésődik be. Amit átéltünk ébren, az agy előveszi, átfuttatja néhányszor a hardveren, és ha fontos volt számunkra, olyan ami szignifikancia jelt kapott, beég, s ami nem, az törlődik. Miután az agykapacitás nem végtelen, ennek így kell működnie. Egyre biztosabb, azonban hogy a vizsgált memóriatípusok esetében a motoros tanulás és az, hogy emlékezem új személyekre, eseményekre, ezek a lassú hullámú alvásban, nem álomlátó alvásban rögzülnek.
– Mit csinál az álom?
Erre a kérdésre kevés embernek van jó válasza, de az egyik ötlet, hogy az álom az érzelmi memóriák, érzelmi életben megért cselekmények konszolidálására jó. Ha a nap során megélek valamit, high vagy low, az is rossz, ha teljesen törlődik, az is rossz, ha olyan intenzitással rögzül, ahogy megéltem, mert akkor skizofrén leszek. Az a jó, ha az beépül normálisan az érzelmi életbe. Esterházy Péter: „Harmonia Caelestis”-e jut eszembe. Minden ember számára fontos a saját édesapja. Ezt az édesapát Esterházy beteszi a legbizarrabb szituációkba, eljuttat odáig, hogy becsukd a könyvet, aztán megint kinyitod és végre megérted. Ilyen az álom is: a megélt dolgokat az agy beleteszi a legbizarrabb szituációkba és ezzel konszolidálja, ezzel teszi a helyükre az élőlényeket. Az álom rendezi benned az érzéseket.
A Nemzeti Agykutatási Program (NAP) kinyilvánított kormányzati célja: magyar orvosokat hazahozzanak, itt tartsanak, ez hogyan sikerült? – kérdezem.
Sikerült sok olyan külföldön élő igazi tehetséges fiatalt hazacsábítani, de volt olyan is, aki nem jött haza, a négy legnagyobbnak számító tudós egyelőre nem jött haza. Egyik cél az volt, hogy új kutatócsoport alakuljon, a másik törekvés pedig az, hogy a klinikummal megbénított orvost kicsit kivenni a rendszerből, hogy összpontosíthasson a kutatásra. Ilyen csoport is létrejött.
– Ki a legjobb csoporttársa?
Számomra a feleségem, akivel izgalmas megbeszélni a kutatásokat, a munkánkat. Ő a lehető legjobb a szellemi és munkatársam is.

Nézem, amint hihetetlen eleganciával emeli a pohár vörösbort a thalamus kutatója: mozdulatai – akár a hangja és a gondolatai -, precízek és megnyugtatóak. Van benne egy olyan csend, amit csak egy kutató ismer, a tudás labirintusának bölcs és alázatos csendje. Mint aki valamit megtalált és az hívja magával, hogy egyre beljebb haladjon az úton, mert ez a hivatása és az élete.

Vajon mit tart a legnagyobb sikerének? Azt a tényt, hogy a Natural Neuroscience publikálta a cikkét, vagy azt, hogy járni kezd a kisgyermeke, esetleg azt a tényt, hogy a lehető legjobb munkatársával osztja meg az életét?

Olyan kisfiús arccal tud beszélni a világ komoly dolgairól, hogy szinte látom, amint sajnálja azt az Algernont, akinek megállította a mozgását az újonnan felfedezett idegpályával. De nem vonatkoztathatok el attól, hogy ő: Dr. Acsády László professzor, az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet Celluláris és Hálózatneurobiológiai Osztály Thalamus Kutatócsoport vezetője, a tudomány embere.

– Mondja, hisz ön Istenben?
– Igen. – feleli csendes határozottsággal.

Hát ilyen ő, a többi meg – számomra – az agykéreg fehér területe…