„Hunyorgva néz felém mint szürke, ébredő szem, A messze, nyirkos ablak; dereng a vállas ágyvég; Ajkam álombeli, szelíd csókoktól lágy még, S még szunnyad tarka ingem, petyhüdten és redősen. Ó, van-e még dolog ily bús, mint fáradt törzsem, Amint elferdült árnya a hűs padlatra dűl?… Vén, robotos ruhám a széken feketül, És várja alázattal s egykedvűn, hogy felöltsem… Ágyam elébe ejtve setéten tárul széjjel Egy ócska, furcsa térkép… s eszembe ötlik álmom: Könnyű hajóval jártam nagycsendü óceánon, S banános szigeteknél suhantam el az éjjel. Úgy volt, hogy lábadoztam, s gyengén, párnákba gyúrtan, Öblös karszékben ültem, szemközt a fénylő víznek, S kedveskedőn kacagták szépmellű, gyenge misszek, Hogy tétova kezemből az óbor félrecsurran… Ó, drága, szőke misszek, vén borok, halk hajók! Ó, csendes pihenés napos fedélzeten!… Lassan felöltözöm, s míg fázva, félszegen, A hűvös lépcsőházban lomhán leballagok, Ti, vártok ócska ajtók, elsárgult névjegyek, Sárral befent lábtörlők… s ha este visszatérek, Megértőn nézitek, hogy bús vagyok s fehérebb, S ha gyáván sírok én, szelíden tűritek…” – Tóth Árpád
10487245_764620230280534_7885344701802530336_n