Néhány évvel ezelőtt futott az egyik kereskedelmi TV-n az „Okosabb vagy, mint egy ötödikes?” című szórakoztatónak szánt műsor, ami olykor igencsak kínos élménnyé válhatott a néző számára. Mint amikor egy kedves játékos a Legyen Ön is milliomos!-ban nem tudta megmondani 5.000 Ft-ért, hol lakik Micimackó. Tegnap a középkori központi felvételin azonban jóval nagyobb volt a tét, ám a középiskolába való bejutás követelményeinek meghatározásakor mintha célt tévesztettek volna…
Józsi 8. osztályos tanuló, szeretne gimnáziumba menni (bízva abban, hogy addig nem zárják be…). Nem túl szorgalmas diák, notórius későként pedig még lustának is mondhatnám – viszont meg kell hagyni, a felvételi előtti hetekben igencsak odatette magát. Szinte minden délután kapott egy magyar vagy egy matematika felvételi feladatsort az előző évekből: volt, hogy önállóan, volt, hogy segítséggel, de végigrágta magát a sokszor még a tanároknak is értelmezhetetlen feladatokon. Felkészült, ismerte a típusfeladatokat, ennek ellenére félt – és ez nem az az egészséges félelem volt, amit mindannyian érzünk egy-egy vizsga, megmérettetés előtt.
Egy efféle, 8. osztályosoknak készített központi felvételi feladatsor 10 feladatból áll: ebből általában nagyjából a fele tartozik a viszonylag könnyen és rövid idő alatt megoldhatóak közé. A többin azonban nem árt gondolkozni: egy-egy szó félreértése, az idővel való spórolás átgondolatlansághoz, végső soron értékes pontok vesztéséhez vezethet. Rögtön az első oldalon azonban szinte teljesíthetlen követelménnyel szembesülünk: a megoldásra szánt idő 45 perc. Ez kevesebb, mint 5 perc feladatonként, ami különösen fájó lehet, ha egy olyan feladattal találkozunk, amit 10 percnél hamarabb nemigen lehet „minden igényt kielégítően” megoldani.
Főleg akkor, ha nem tudjuk, miről van szó. Egy gyöngyszem a tegnapi magyar feladatsorból:
„A róka sok éhségnek miatta mikoron igen meg vékonyodott volna, találkozék egy keskeny likon egy kamarába, holott sok búza vala, mellyel mikoron magát jól meg rakta és töltötte volna, akar vala ki menni ugyan azon likon, de a meg rakott hasát nem vonhatja vala ki rajta. Mikoron őtet távol egy menyét nézné, hogy ott vesződnék, mondá neki: Ha ki akarsz menni azon likon, kin ösztevéren jöttél be, tehát ismeg meg ösztevéredjél.” (Fordította: Pesti Gábor, 16. század)
Mit csinált a róka?! – tehetnénk fel a kérdést első megrökönyödésünkben (ha már hű akarok lenni a szóhasználathoz), megteszi azonban ezt helyettünk a feladatsor maga. Néhány átolvasás után kezd kikristályosodni a történet (persze ne feledjük, én ráérek, de a 8.-os Józsinak ezen a ponton volt még kb. 15 perce és 4 hátralévő feladata…): éhes volt az a szegény pára, bement hát a kamrába a sok búzáért, ám amikor ki szeretett volna jönni, nem tudott, mert a meg rakott hasát nem vonhatja vala ki rajta. Erről megint Micimackó jut eszembe:
Tehát a szituáció adott: bemegy a róka, telezabálja magát és nem tud kijönni (gyengébbeknek 5 perc alatt realizálódhat, ha egyáltalán ez megtörténik). De még nem fejeztük be a feladatot, ugyanis a feladat arra is rákérdez, mit mondott a róka a menyétnek (úgy érted, hogy a menyét elhozta a menyét…?):
(…) „Mikoron őtet távol egy menyét nézné, hogy ott vesződnék, mondá neki: Ha ki akarsz menni azon likon, kin ösztevéren jöttél be, tehát ismeg meg ösztevéredjél.”
Így, fél órával később sem tiszta még teljesen, mi is a javaslat. Ha én a róka (vagy a 8. osztályos Józsi) helyében lennék, biztosan felszólítanám ezt a menyétet, hogy legyen szíves érthetőbben elmagyarázni. Na jó, a 16. században ez talán még egyértelmű is volt, de mi a helyzet most?
Ha következetesek akarunk lenni, akkor jósolhatjuk: Magyarország középiskoláiban régi magyar nyelvemlékeket fognak elemezni magyar órákon, egyetemi szinten. Egy félév Halotti beszéd, aztán egy félév Ómagyar Mária siralom. Erre utalhat a következő feladat:
„Az öreg pór a (tornácon/esküdtszéken/nokedlin) ülve azon (morfondírozott/sertepertélt/ ődöngött) magában, hogy vajon hová tűnt az a két (mérő/icce/vég) vászon a sifonérból, amit a lánya (kalákájába/kelengyéjébe/pártájába) szánt.”
Nahát, ember legyen a (sarkán/talpán/lábikráján), aki fiatal nyolcadikos suhancként hallott már a mérőről, az iccéről, netán a végről — na jó, utóbbiról biztosan, hiszen ebből már rájöhetett, hogy itt a vég. Bevallom, én sem tudom hirtelen, mi az a sifonér, de azt el tudom képzelni, mit szólhatott az öreg pór, amikor beleült a nokedliba…
Józsi, 8. osztályos tanuló helyében én visszavágnék: egy olyan feladatsort küldenék vissza a készítőknek, amelyben olyan szavak szerepelnek, amelyeknek sokkal több hasznát vesszük napjainkban, mint a 16. századi szavaknak. Például: „Az öreg Pista bá’ a (pénzintézetben/adóhivatalban/bíróságon) ülve azon (idegeskedett/parázott/röhögött) magában, hogy vajon hová tűnt az a két (méter/hektoliter/négyzetméter) perzsaszőnyeg a pincéből, amit a főnöke (megcsalására/lefizetésére/megvesztegetésére) szánt.”
Mindazonáltal a legfontosabbat még nem említettem: ezekkel a felvételikkel is a jövőnket írjuk. De nem mindegy, hogyan. És az sem mindegy, hogy ki lesz az, aki annak ellenére, hogy tehetséges, ügyes, okos és szorgalmas, netán amiatt lesz sikertelen a felvételije, mert nem jött rá, mi is akart az a menyét mondani a rókának…
