A fagyott faágak sem reccsentek, csak empatikusan kókadoztak a vaskapun túl. Burjánzó, rousseau-i őstermészet, néhol gondosan ápolt területekkel és óhatatlanul fonnyadó színes csokrokkal. A sírkövek végeláthatatlan agyaghadseregként meredeznek a havas eső lucskától felhígult földben. A puritán, szocreál épület oldalán egy időbeosztásos tábla, mintha egy színház szereposztása lenne rajta, vagy egy órarend. De nem az van rajta. Egy név. Pontosabban, a Név, csak úgy, előregyártott betűlapokból kirakva. Dohos folyosón megyünk, ami kínosan mellőz mindenfajta személyességet, a váróteremben az asztalon és székeken kívül néhány groteszkül félrecsúszott falikar, mintha a nyomasztó légkör egyfajta elvárás lenne itt.


Kikérdezés, a profán és közben ravaszul világi vezető szabályszerűen interjúztat – profi módjára az özvegy szájába ad olyan sablonmondatokat, amelyek egyáltalán nem illenek az elhunytra, miközben hanyagul jegyzetelgeti az életművet. Felírni egy oldalban mindent, amit valaki az élete során elért, alkotott, amit hozzáadott a világhoz, ami volt, amivé változott, ami még benne maradt… nem lehet, nem is sikerül. Zavaró, hogy negyed óra múlva hírnek olvassa fel, ami egy személyiségből leközölhető, kinyerhető, mint valami koncentrátum.

Az arcok nyögvenyelősek, rettegők, révedezők, merevek és unottak – a távoli rokonok nem mernek mosolyogva köszönni egymásnak és szemkontaktus helyett hűlő lábujjaikra merednek, a közeli rokonok pedig magukra erőltetik azt az arcot, amiről úgy gondolják, illendő. Ők már átélték az átélendőt, és kínban vannak, hogy nem reagálhatnak természetesen, vérmérsékletük és lelkiállapotuk szerint.

Mindenki figyeli a másikat: köhögést elfojtó, liluló fejek, lábszorítók látens vécépásztázása, befogott szájú ösztönlény-porontyok. Aztán a szertartás közben, amikor mindenki pár percre leveszi magáról a nagy testvér vigyázó szemeit, egy pillanatra meglátszik a vizenyős pupilla, a többszázezres költségek latolgatása, az elemi félelem, a magány, a közöny és a papírmunkák listázása.

Majd ahogy a tehetetlen csecsemőt – aki még nem tud járni, ezért szerettei babakocsival tolják ki a nagyvilágba -, az elhunytat is kigörgetik a kocsin, végig a nyirkosan rideg parkon, irreálisan hosszú időn keresztül, hogy már szinte várod a védtelen álomba ringatását. Balra egy cizelláltan faragott kőangyal borul előre, jobbra egy letisztult felület csak ennyit mond: Mama. Kalapáccsal zúzott gyalázások és kúszónövénnyel benőtt, málló sírkövek mutatnak emberi sorsokat.

A feketénél is sötétebben tátongó űr az a bizonyos pont, amikor megérted, hogy teljesen mindegy, ki vagy és honnan jöttél, hogy szegény szent vagy, avagy gazdag anyagyilkos. Mindenki ugyanúgy, ugyanoda kerül, ugyanolyan mélyre, és ugyanaz a föld kerül rá.

A sírásók pedig láthatólag örülnek, hogy koccanó vacogásukon segít a nehéz fizikai munka, ami alatt igyekeznek semleges mimikát magukra ölteni. Furcsa, az a munkájuk, hogy a halálhoz asszisztálnak, és a szomorúság maga a munkamoráljuk.

Aztán távozóban izmos hátukra vetik az ásót és mandulagyulladásos hangon nevetgélnek a bulvárhíreken.