Az újévi lencsefalás utáni újabb (gyomor)áldásos időszak a farsang, ami a böjt előtti tivornyázás időszaka. A karnevál a latin carne vale, azaz isten veled hús kifejezésből ered, de egyes történészek szerint a farsangi felvonulásban gördülő hajószerű járműről, a carrus navalisról nevezték el. Ez a számos kulturális konnotációval felruházott ünnep hagyományosan Vízkereszttől Hamvadó-szerdáig tart, de az egész világon húshagyó keddhez kapcsolódik – holott pogány népmulatságból burjánzott át a keresztény kultúrkörbe.


A farsang előzményei az ókori Egyiptomban rendezett, Ízisz istennőt éltető lakomákig vezetnek, ahol a hierarchiát átmenetileg elsatírozva uralkodó és rabszolga egy asztalnál falatozhatott. A mostani farsangok őse pedig az itáliai Saturnália, a gabonaisten nyomán, illetve a görög Dionüszosz-ünnepek – a közös nevező mindenütt a csordulásig telt étel- és italoshordó, illetve a bolondozás. A papok sokáig az ördög billogát fröcsögték a felszabadultság, féktelenség és felfordulás jelszavaival megrendezett időszakra, ami egyébként sok helyen a termékenység ünnepe is egyben. Magyarországra már német kerekeken gördült be a középkorban (a vaschang a bolondosan beszélők gyülekezetét jelentette), és a XVI. századi magyar dráma gyökere is a farsangban keresendő.

A karnevál további vonzata a báli szezon – a századok során letisztult duhajkodás nyomaként –, illetve az álarcosbál, ami eredetileg királyi udvarok kiváltsága volt. A reformáció rigorózus keze nyomán elhalt ünnepségeket és felvonulásokat a XVIII. századi felvilágosodás hozta divatba, és a francia forradalom utáni az ún. rongyos – vagy igencsak fényűző – bálok elterjedése után világszerte töretlen népszerűségnek örvend.

Az álarc az ókorban mindig ijesztő volt, hogy elűzze a telet és megtisztultan üdvözítse a tavaszt. Ezt a funkciót akkor emberáldozatok, mára jelképes bábuk töltik be, óbégatással körített máglyára vetésükkel. Másik szerepe pedig az – addig csak színielőadásokon használt – maszk óvó rejteke, amiben felelősség nélkül azok vagyunk és azt csinálunk, amit akarunk. Jó lehet a képviselőknek: úgy látszik, a Parlamentben minden nap farsang van.

Ez a pogány népmulatság fennakadás nélkül folytatódott a kereszténységben. A farsangi mulatságok nemcsak a Saturnáliák divatát tartották életben, hanem a természet megújhodásával ősi, vidám népjeleneteit, állati és óriás figuráit is. Európa legtöbb országában emlékezetes és mindig újra várt esemény volt az álarcos felvonulás, amikor vagy az ismert, hajó formájú kocsik tetején, vagy másféle feldíszített szekereken óriási maszkos, jelmezes alakokat hordoznak körül. Németországban azonban a reformáció korának rigorózus hitújítói eltiltották a népünnepélyeket. Csak a XVIII. század folyamán, a felvilágosodás eszméinek hatására élesztették fel egyes városok a farsangi játékokat. München és Düsseldorf járt jó példával a többi város előtt.

A különböző kézműves céheknek megvolt a maguk farsangi játékrendje. Ezeket általában le is írták, több helyütt könyvben is kiadták. Ilyen neves farsangi krónikások a nürnbergi mesterdalnokok. Közülük is a leghíresebb Hans Sachs. A francia forradalmat követően jöttek divatba a rongyos bálok, amelyek a farsangi felvonulásokon is népszerűek voltak.

Az álarcos bálok eredetileg királyi udvarok mulatságai. A fejedelmi udvarokban divatosak lettek a fényes ünnepségek alkalmával megrendezett álarcos játékok, az allegorikus zenés előadások, amelyeket az opera előfutárainak tartanak. XIV. Lajos napkirályi otthona példát adott előbb a legfelsőbb osztályok mulatságaira, majd a XVIII. századtól már általában az álarcos és jelmezes bálok elterjedő divatjára. A farsang egyre inkább a különböző társadalmi körök báljain és táncestélyein nyilvánult meg.

Nagy élmény a velencei karnevál a gyönyörű vízi városban, ahol maszkokban és dominóban sürögnek a szórakozók, vagy a földkerekség túloldalán, Rio de Janeiróban híressé vált Riói Karnevál. A nagyvilág más városaiban is évezredek óta folytatódik az igény az élet derűjére, a vidámságra, még arra is, hogy várjuk derűsen saját földi halálunkat.

Hamvazószerdára halottas menetté változik Karnevál herceg diadalmenete. Európában mindenfelé szokás volt, sok helyen még ma is az, hogy a farsangot jelképező óriási papírmasé bábukat, medvemaszkokat, szalmából formált figurákat nagy jajveszékelések közepette máglyán elégetik. Ez azt is jelenti, hogy a karneváli ünnepségeken egyszerre van jelen a halál a telet jelképező bábu formájában, és a megtisztulás a jelenlévő gyászolók révén. Már a legkezdetlegesebb néptörzsek rájöttek arra, hogy ha arcukat, esetleg fejüket is lefedik – általában valamilyen torzított mesterséges arcformával (maszkkal) –, akkor önmaguk helyett másvalakit, vagy valamit (állatokat, babonás tárgyakat) mutathatnak. Az idők folyamán a maszkok formájukban, felhasználási céljukban sokat változtak.

A századok folyamán a művelt nemzetek körében az álarcokat főleg két területen alkalmazták, a színielőadásokon és a farsangi felvonulásokon. A Dionysos-ünnepnek kecskeáldozatából keletkezett tragédiához később csatlakozott a komédia, a szatírjáték és valamennyinek külön álarctípusa volt.

Feltételezik, hogy Thespis alakította át emberarcra a köznép körében addig divatos rémmaszkokat. Ezeknek a klasszikus álarcoknak nagy színpadi előnyei voltak: a nyitott száj mögé rejtett szócsőkészülék erősítette a hangot, férfiak játszottak női szerepeket (nő nem is léphetett a színpadra), egy színész különféle szerepeket alakíthatott. Hátrányuk volt, hogy az érzelemváltozások mimikai kifejezését lehetetlenné tették. Idővel egyre több típust formáltak a különböző darabokhoz, ily módon mindinkább alkalmasak lettek egyes szenvedélyek és néposztályok ábrázolására, és mintegy előzményét képezték a modern, újkori színpadi maszknak.

Ezek az európai ókortól örökölt vígjátéki formák és a vígjátékokban már eleve használt, de évszázadok alatt módosult maszkok előkészítették a különböző középkori álarcos játékok és szertartások jelmezváltozatait. A templomból a templomtérre kerülő, kötelezően maszkos játék már ismeri az egész-, és a fél-álarcos lehetőségeket.

A reneszánsz évszázadok azután a változatok egész sorát teremtik meg. Ekkor kezd divatossá lenni a fél-álarc összezsugorított formája, amely csak a szem körül fedi az arc felső részét. Itt az álarc már lehetővé teszi, hogy felismerjék, ki rejtőzik mögötte, illetve, hogy ki is az, aki úgy tesz, mintha rejtőznék. A későbbi álarcos bálok mindmáig kedvelik ezeket a valójában ál-álarcokat, amelyeknek az a feladatuk, hogy a szembekerülők azt játszhassák, hogy megmutatják, hogyan viselkednének, ha nem ismernék fel egymást, holott felismerik. Idáig tart, és ki tudja, milyen változatokban folytatódik majd az álarcok története.

A farsang gondolatkörébe tartozik önmagunk felszabadultabb megmutatásának, de némileg elrejtésének a vágya is. Farsangi mulatságaink tartozéka a jelmez és az álarc. Kultúrtörténeti és fejlődés-lélektani szempontból is érdekes ez a jelenség. Mágikus erőt tulajdonítunk az álarcoknak, a jelmezeknek. Egy kicsit azzá akarunk válni, amit magunkra öltünk.

VÁGYVILÁGUNK MOTIVÁCIÓI
A kisgyerek felveszi az anyja ruháját, a kisfiú belelép az apa nagy cipőjébe. Ilyenkor azt gondolja a kislány, hogy õ tényleg a mama, a fiú pedig, hogy ő tényleg a papa, s megpróbálnak úgy is viselkedni. Kicsit így vagyunk a jelmezeinkkel is. A vágyaink „báloztatják” velünk ezeket a jelmezeket, hiszen egy kicsit mások szeretnénk lenni. Hiszen jó lenne sokszor erősnek látszani, elrejteni a gyengeségeinket, a nem megmutathatónak vélt oldalainkat, azt gondolva, hogy sokkal pozitívabban értékelne minket a környezetünk, ha mi olyan szépek lennénk, mint amilyenné a jelmez varázsol.
Ugyanakkor a jelmez meg is véd. Abban a pillanatban nem ér a nevem, és akit a jelmez megmutat, annak a nevében cselekszem. Tetteimért nem én felelek, hanem az, akinek látszani akarok.

HÉTKÖZNAPI ÁLARCAINK
Gyakran valaminek a látszatát akarom kelteni, miközben tudom, hogy ez a felvett imázs tőlem teljesen idegen. Előnyt szeretnék elérni, vagy azt, hogy megfeleljek a környezet elvárásainak. A hétköznapi életben az álarc kifejezetten veszélyes. Rádermedhet az ember arcára, és akkor a személy elveszti a kapcsolatát belső lényegével. Mert hiszen az ember személyisége legmélyéből meríti önmagát, azt juttatja érvényre a különböző élethelyzetekben. Ennek pedig az a feltétele, hogy a megmutatott arcaink valóban hozzánk tartozzanak.

Nehéz szembenézni önmagunkkal. Nem könnyű elfogadni a korlátainkat. Senki sem tökéletes születése pillanatában, de a személyiségünket valamiképpen ki kell bontakoztatnunk, meg kell valósítanunk, fel kell fedeznünk a magunk talentumait, és a talentumainkat kamatoztatni kellene.
Az emberi élet első időszakában ez úgy történik, hogy nevelnek bennünket. Tizenéves korában az ember megpróbálja az értékeket felfedezni és figyelmét saját magára fordítani, hogy a talentumai után kutasson. Megtapasztalja, hogy ez nem is olyan egyszerű dolog. Az értékek mellett a határokat is figyelembe kell venni. Márpedig emberi gyengeségből csak a jót, a tökéleteset szeretnénk elfogadni. Azt, ami könnyen, erőfeszítés nélkül széppé és értékessé tehet minket a külvilág számára. Az, hogy el tudjuk-e fogadni önmagunkat, teljesen attól függ, hogy milyen az Istennel való kapcsolatunk. Tudjuk-e olyan szemmel nézni magunkat, mint ahogyan a Teremtő, Elfogadó és Szerető Isten tud minket nézni. Ahogy õ itt és most elfogad engem a korlátaimmal, a lehetőségeimmel, a pillanatnyilag megvalósuló önmagammal, vagyis amilyen vagyok. Képes vagyok-e én ezt a szeretetet úgy viszonozni, hogy szeretettel elfogadom magam, mint a kibontakozás lehetőségét?

Meddig nevelhető az ember? Amíg él! Amíg önmagával, a környezetével és természetesen az Istennel aktív kapcsolatban van. Az ember alakítható, bár a nagy változás fiatalkorban könnyebb, hiszen az idősebb ember szokásrendszere már megszilárdultabb. Karakterisztikusabbak vagyunk felnőttkorban, de soha nem késő! Nem lehet elég korán kezdeni, és soha nem késő elkezdeni, hogy szokásrendünket megváltoztassuk, értékeket fogadjunk el, és aszerint alakítsuk az életünk további részét.

BÖJT
Érdemes önismeret céljából elgondolkodni azon, milyenek is a mi vágyott jelmezeink, vágyott arcaink? Milyenek azok a jelmezek, amelyeket soha nem vennénk fel? Milyenek azok az álarcok, azok az arcaink, amelyeket soha senkinek nem szeretnénk megmutatni? Mert akár azokkal a jelmezekkel és arcokkal szembesülünk, amelyek az ideált képviselik számunkra, akár pedig azokkal, amelyeket semmiféleképpen nem akarunk magunkra ölteni, mind a kettő rólunk szól.

A farsang eredetét a legtöbb kutató az ókorra vezeti vissza: a tavasz kezdetét ünneplő, téltemető szaturnáliákra, többnapos ünnepségsorozatokra, ahol a féktelenség, a mulatozás, a társadalmi rend rövid ideig tartó felbomlása kísérte az újév születését. A történészek szerint ez a pogány érzésvilág megmaradt a kereszténység elterjedése után. A jelenleg is ismert hagyományok több évszázados múltra tekintenek vissza, már a középkor és reneszánsz időszakában születtek feljegyzések farsangi, karneváli mulatságokról. A farsang ideje a hagyományos felfogás szerint a Vízkereszt és Hamvazószerda közé eső nagyjából másfél hónap. Ez a mulatságok, evés-ivás időszaka a Húsvétot megelőző böjt előtt.
A keresztény kultúrkör két nagy ünnepe közé eső karneváli időszak rengeteg pogány vonást mutat, a visszafogottság helyett a szabadság és a féktelenség a főszereplő, amikor a világ „felfordul”: a férfiak nőknek öltöznek, megválasztják a bolondok királyát és rövid, mókás színdarabokkal figurázzák ki az életet. Mindenki még egyszer „kiéli magát” a böjtös, bűnbánó hetek előtt. Rengeteg az ókori emberáldozatokra visszavezethető hagyomány: jelképes temetések, bábuégetések, amelyek mind az újjászületést, a tavasz megszületését ünneplik. A farsang hagyományosan a termékenység ünnepe is volt: ebben az időszakban kötötték a legtöbb házasságot, és a ház körül is mindent megtettek az egész éves gazdagságért. Szintén az ókorig nyúlik vissza az alakoskodás, a maszkviselés, az álruha hagyománya: ez egyrészt elrejtette viselőjét, aki így még könnyebben mulatozhatott, másrészt a rémisztő maszkok segítettek elűzni a tél gonosz szellemeit.

SZÉLVARÁZSLÁS
Február, vagy régies néven Böjtelő hava Dobesch Máté képén „Bolondok hajója” címmel elevenedik meg. A rézkarcon a karneváli felvonulások Nyugat-Európában gyakorta alkalmazott, kerekeken gördülő bolondok hajóján bevonulva jelenik meg a farsang, számos megfejtésre váró alakkal, szimbólummal. Ami mégis leginkább szembeötlő, az a kép előterébe beeső, késsel-villával ábrázolt, torz emberi alak, feje helyén óriási szájával, ülepén pedig evésben megfáradt szemeivel, amint jóllakottságában éppen szellent egyet. A Zabáló-csütörtök (az a nap, amikor a böjt előtt még gyorsan meg lehet enni a farsangi maradékokat) allegórikus alakja azonban nem „lart pour lart” trágárkodik, hanem a böjti szeleket idézi.

Így ír erről Jankovics Marcell: „Farsang a bolondozások ideje, ókori eredetű középkori szóhasználattal a bolondok ünnepe volt. A bolondság és a szél a régiek gondolkodásában furcsamód összekapcsolódott. Ifjúság bolondság (Iuventus ventus) – tartja a közmondás, de a latin ventus szelet jelent. A francia folle (bolond) viszont a francia follis (fújtató, bőrzsák) szóból ered. A széllel bélelt szólás, ami átvitt értelemben bolondot, megbízhatatlant, léha embert jelent, szó szerint azonban felfúvódottat, tökéletesen kifejezi, hogyan viselkedik karneválokon egy korhely ember. Flavonius (görögül Zephüros, azaz zefír), az enyhe nyugati szél a rómaiak szemében a tavasz előhírnöke volt. A görögök úgy hitték, hogy a zefírnek termékenyítő ereje van: a Földközi-tenger partvidékén ugyanis a meleget, tavaszi esőt hozó nyugati széllel köszönt be februárban a termékeny évszak.
A szélkeltő hüvelyesek farsangi, böjti, rituális fogyasztásának egyik, talán legfőbb célja a szélvarázslás lehetett. Így akarván megidézni az alkalmas szelet, Flavoniust, s ezzel siettetni a várva várt tavaszt.”