ILLEM, ETIKETT, PROTOKOLL

A latinos formájú „protocollum” idővel szinte minden európai nyelvben ismertté vált kifejezés a könyvtári rend szimbólumaként fokozatosan a hivatalos kapcsolatok rendjének, rendszerének kifejezőjévé, és ezáltal a diplomáciai életben használatos fogalommá vált. Bár a diplomácia révén az élet sokféle területén elterjedt, a protokoll mindmáig erősen kötődik a diplomáciához, s így a hivatalos nemzetközi kapcsolatokhoz. Az alábbiakban használt fogalomhármas – illem, etikett, protokoll – tagjai közül a legáltalánosabb, ugyanakkor a legegyszerűbb és legérthetőbb is az illem.

Paul Mc Donough

Az illem a „Magyar Nyelv Értelmező Szótára” szerint: „a társadalmi érintkezés, a másokkal való viselkedés szabályainak koronként változó összessége”. Az illem nem egyéb, mint a jó modor, a figyelmesség, az udvariasság és a mások iránti tapintat megnyilvánulása. Gyökere a jog egy részének, az erkölcsnek, a protokollnak és az etikettnek – ezek merevsége, gyakran erőszakolt ridegsége nélkül. Az illemtan a jó modor, a kulturált magatartás szabályainak gyűjteménye, célja, hogy kellemesebbé tegye az életet a kisebb-nagyobb közösségekben, a társadalomban élők számára.
A társasélet képezi az alapját az illemtannak, s a társadalom formája magához alakítja az illemet is. Az illemtudás mint az erkölcsi felfogás egyik megnyilvánulása ma is bizonyos szabályok elismerését és megtartását kívánja. Ilyen régtől való alapszabály például, hogy bizonyos esetekben bizonyos személyeket (férfiak a nőket, fiatalok az idősebbeket, beosztottak a vezetőket, tanulók a tanárokat) udvariasságból, illemből előnyben részesítünk.

Az etikett  francia szó, történelmi értelmezésben az udvari szertartási és illemszabályok összessége, mai jelentése az idegen szavak és kifejezések szótára szerint: „a társadalmi érintkezés formáinak megszabott és megmerevedett rendszere”. Az Értelmező Szótár szócikke így definiálja a fogalmat: „A társadalmi érintkezés, viselkedés formáinak előkelő vagy előkelő körökben, a diplomáciában, stb. megszabott s rendszerint megmerevedett rendszere.

Az etikett a francia királyi udvarban, Versailles-ban keletkezett az abszolutizmus virágkorában. Az észak-franciaországi estiquette kifejezés a sticke szóval kapcsolatos: az udvari rang szerint összefűzött cédulácskákat nevezték így, ebből származhat az étiquette szócska. Később nemcsak a neveket, de a szertartás egész lefolyását és külsőségeit is összekapcsolták a kifejezéssel. A szó ma is elsősorban a fényes udvartartásokat és az előkelő társadalmi osztályok ceremóniarendjét idézi. A spanyol és a francia udvari ceremóniák merev szabályait és diplomáciaformaságait az 1815-ös bécsi kongresszus, legutóbb pedig az 1961-es bécsi szerződés nagymértékben enyhítette ugyan, bár a nemzetközi hivatalos kapcsolatok terén a személyes és írásbeli érintkezésnél általánosan jellemző alakiságok, mint a későbbiekben látni fogjuk, ma is fennállnak.

A protokoll görög eredetű szó, a Bizánci Birodalom (330-1453) idején született, amikor is a császárság közigazgatásában a mai könyvtárak kartotékrendszerének elődjeként előzéklapot, könyvtári, irattári jelzőt használtak a hivatalos dokumentumokat, szerződéseket rögzítő pergamentekercsek tárolására, osztályozására. Az „első” jelentésű protosz és az „enyv” jelentésű kolla szó összetételéből keletkezett protokollon eredeti jelentése – „(a könyv) elejére ragasztva” – arra utal, hogy eleinte tartalmi összefoglaló funkcióit betöltő kiegészítő volt valamely irat, dokumentum mellett.

A protokoll mai értelmezése: a diplomáciai érintkezés formáira vonatkozó szabályok összessége. Bővebben: a hivatalos közéleti és diplomáciai rendezvényeken és szertartásokon követett eljárási, magatartási szabályok, valamint a rangsorolási, a levelezési és az etikett szabályok összessége. (Az etikett a protokollban az egyéni rangsorolásnak megfelelő eljárási szabályok rendszere, azt szabályozza, hogy a ceremónia egyes résztvevői miként illeszkednek a szertartásrendben.)

Értelmező szótárunk megkülönbözteti a „nemzetközi tárgyalásokról felvett jegyzőkönyv” jelentésén túl a protokoll fogalmának politikai-diplomáciai és hétköznapi értelmezését. Az előbbi szerint olyan szabályok összességéről van szó, amelyek megszabják a diplomáciai képviselők egymással való hivatalos érintkezésének módját, míg az utóbbi így definiál: „A hivatalos érintkezésekre, különösen a hivatalos rendezvényekre, meghívásokra, megbeszélésekre vonatkozó íratlan szabályoknak, érvényben lévő szokásoknak az összessége.” 

Könyvünkben ez utóbbi, tágabb értelmezést tekintjük mérvadónak, noha a protokoll, mint fogalom, a köznapi nyelvhasználatban inkább a hivatalosságot, a merevséget, a szabályokhoz való ragaszkodást és a formaságokhoz való kötődést juttatja az ember eszébe. A hétköznapi protokoll az otthonról hozott viselkedési szabályokra, kulturált magatartásra, illemtani ismeretekre épül. A diplomáciai protokoll célja és feladata, hogy simává, zökkenőmentessé tegye a hivatalos és a személyes kapcsolatokat, az államokat kölcsönösen képviselő személyiségek közvetlen és írásbeli érintkezését egy olyan szabályrendszer segítségével, amely – eleve lehetővé teszi a beilleszkedést, a kiszámíthatóságot, illetve a szabályoktól való eltérés érzékelését.
A protokollban ugyanis a viselkedésnek, a szabályok megtartásának jelzőrendszer-szerepe is van: finom fokozatokban lehet közléseket átadni, pozitív vagy negatív jelentéstartalmakat megfogalmazni anélkül, hogy ezt szóbeli vagy írásos formában kellene megtenni. A ceremóniák formalizmusa tehát nem öncélú, ellenkezőleg: minden mozzanatnak meghatározott funkciója van. A protokoll csak akkor tud megfelelni feladatának, ha időszerű, és ha alkalmazkodik az adott társadalmi viszonyokhoz. A protokoll a történelem előtti időkben született, hiszen a más emberi közösségek küldötteivel való megkülönböztetett bánásmód egyidejű az emberi közösség érintkezésével.

A VISELKEDÉS KULTÚRÁJA

A 20. század a legtöbbet a polgári illemtanból mentett át világszerte. A korábbi társadalmakban érvényesült bonyolult illemszabályok egyszerűsödtek, a legújabb kor forradalmi változásai átalakították az erkölcsi normákat és így természetesen a viselkedés szabályait is. Eltűntek az írott vagy íratlan szabályok közül azok, amelyek az alárendelt osztályok viselkedését írták elő, s lassanként utat tört magának az egyenjogúság elismerése is. (Az 1804-es francia polgári törvénykönyv például megtiltotta, hogy a férjes asszonyoknak joguk legyen az önálló szerződéskötéshez, és ezt a hátrányos megkülönböztetést csak 1938-ban szüntették meg.) Kifejlődtek a társadalmi demokráciának megfelelő illemszabályok s megkezdődött ezek összegyűjtése, feldolgozása.

Az egyik ilyen, bizonyos értelemben mindmáig klasszikusnak tekinthető gyűjtemény 1788-ban, Hannoverben látott napvilágot Adolf Freiherr Knigge tollából, „Umgang mit Menschen” címmel. „Az emberek közötti érintkezésről” magyarul is többször megjelent, harmadjára 1821-ben, amikor is így ajánlotta magát elődeinek a korszakos mű: „Az emberekkel való társalkodásról, vagy Miképpen kellessék minden rendbéli emberekhez magunkat úgy alkalmaztatnunk, hogy a Világban boldogulhassunk.” A könyv célja és tartama a szerzői megfogalmazás szerint: „Szabályok nyugodt, szerencsés és hasznos életformák számára”. Knigge munkája az akkori szemlélet alapján az emberek viselkedésének összefoglaló ismerete a 18. század végén. Utazásai, és az udvarnál változatos munkakörökben szerzett tapasztalatai alapján eleven és átfogó képet tudott nyújtani az akkori viszonyokról.
E könyv rendkívüli hatással volt kora viselkedéskultúrájára. Sok kiadást megért, számos nyelvre lefordították. Bölcs szentenciáit széltében-hosszában idézték, habár szigorú szabályait a kortársak se vették mindig komolyan.

Egy anekdota szerint, amikor Knigge hajótörést szenvedett, s egy törött árbocrúdba kapaszkodva hányódott a hullámokon, észrevette, hogy cápa közeledik feléje. Félelmében előrántotta tőrkését, mire egy hajótörött a közeli mentőcsónakból megbotránkozva rászólt: “No de tisztelt uram, halat – késsel?”

A múlt század elejének magyarországi társadalmi szokásait elsősorban nyelvkönyveink tükrében lehet visszaidézni, rekonstruálni. Íme, például egy „kötelező” társalgás részlete 1804-ből:
“Báró: – Alázatos szolgája a kisasszonyoknak, az uraknak köteles szolgája.
Antal: – Nagyra becsülöm, hogy báró uram magát hozzánk megalázta.
Báró: – Kérem, ne ceremóniázzon az úr. Én az urat szeretem, s mivel hozzám nem jöhetett, én jövök az úrhoz. A barátság az alázásrul semmit sem tud.”

1835-ben a „nagyságos asszony” eképpen íratta fel szakácsával az ebédnekvalót: “1. Az egyik őz címer törött lének; 2. Tehénhús mandolás tormával; 3. Tyúkok kartfiolával; 4. Az őz pecsenye a madarakkal, a hozzá tartozandó salátával; 5. Savanyó káposzta friss disznó-hússal s téjfellel; 6. Pulyka pástétomban; 7. Ecetben forralt ponty egy tál rákkal; 8. Utoljára tésztából sütött és szokott konfekt.” A terített asztalnál pedig efféle társalgás járta: “Itt a mustár, itt a mártalék, tessék választani. De úgy látom nincs kenyere. Íme; mi csak házi kenyérrel élünk.” “Én azt jobban szeretem a zsemjénél, kivált, ha puha, mint ez.” “Szolgálhatok virágos káposztával?” “ Igen lekötelez kegyed, én ezt a zöldséget nagyon szeretem „ “S ebből a potykából?” “Bizony félek a szálkától.” “Asszonyom, megengedi kegyed, hogy egészségére igyam?” “Becsületnek tartom.” “Talán az úr kávéval szokott élni?” “Az a szerecsenbab nem magyarnak való, de a kétszersült jó borba mártva elcsúszik nálam.” “Igyunk még egyet. Itt az édes borok. Ha úgy tetszik, keljünk fel, s menjünk a terembe kávét s liqueurt inni”…

Az egységesülő normákat világszerte a tánciskolák illemtankönyvei kezdik közvetíteni. Az angolszász világban 1820-ban ismeretlen szerzőtől megjelent Hits on Etiquette (Viselkedési útmutató) az úriember, a gentleman fogalmát tette kiindulóponttá a társasági viselkedés meghatározásában, és ugyancsak “Az úriember” címet viselte a magyar Szabó István Andornak a jó társaság szabályairól írott könyve, amely 1923 és 1931 között öt kiadásban jelent meg. Századunk húszas éveiben világsikerré válik egy amerikai szerző, Emily Post “Etiquett” című munkája (1922) is, olyannyira, hogy a szerző unokája ma is folytatja a sorozatot.

Az utóbbi négy évtized diktatúrája nemcsak a szellemi életben vágott rendet, hanem jókora pusztítást vitt végbe a hétköznapi és a politikai protokollban is. Az erőltetett egyenlősdi eltüntette a jó modort és az „elvtárs” uniformizálásával jellegtelenné szürkítette a megszólítást.

A „szocialista illemtan” jellegzetes példája Burget Lajos és Kovácsvölgyi Sándor 1959-ben megjelent, „Hogyan viselkedjünk?” című könyve, amelynek felfogását jól szemlélteti egyetlen bekezdésnyi ideológiai alapvetése: „A mi társadalmunkban a demokrácia a hatalmas többség, a dolgozók osztályrésze, az elnyomás pedig csak a megdöntött uralkodó osztályoké s társadalmunk más nyilvánvaló ellenségeié. Úgy is mondhatjuk, hogy a demokrácia soha olyan széles körre nem terjedt ki, mint ma, és ezzel együtt a politika, az államügyekbe való beleszólás soha nem volt olyan nagy tömegek sajátja, mint ma.”

*

Részlet Ottlik Károly: Protokoll – Viselkedéskultúra (Illem, etikett, protokoll) c. könyvéből.

(Eredeti megjelenés dátuma: 2013.01.01.)

 

Author: Ottlik Karoly