A „Nemzeti 11” legfontosabb eseménye: Csaplár Vilmos kilépése a versenyből. 2006. április 17-én (épp azon a napon, amikor Karátson Sándor jegyzete fölkerült a honlapra!) nyílt levelet intéz a szerkesztőséghez. Ebben főként azt kifogásolja, hogy Karátson direkt módon politizál, vagyis lényegében a képviseleti beszédmódot érinti. A levélből persze ennél jóval több értelem is kihámozható: a közírói szerepvállalás kérdését helyezi új megvilágításba. Politika és irodalom újabb metszéspontja válik láthatóvá. „A házmester-konzervativizmusnak, melyet évek óta a Fidesz intonál, minden jelentős gondolata szerepel ebben az írásban. (Az MSZP „nem magyar”, „komprádor kapitalista”, „Gyurcsány Ferenc maszk, a sötétség maszkja”, „ha a Fidesz nem nyeri meg a választásokat, Magyarország elveszett.” stb.) A csúcs az, amikor Orbán Viktor pártelnököt „Fény-Vitéznek” nevezi a szerző.

Csaplár Vilmos

Csaplár Vilmos határozottan kijelenti, hogy Karátson Sándor a Fidesz szócsöve, jegyzetében a párt minden fontosabb gondolata megtalálható. Bár evvel nemcsak versenytársát bírálja, hanem a Fidesz politikáját is, hiszen egyenlőségjelet tesz a két beszédmód közé. Karátson úgy gondolkozik és beszél, mint a Fidesz, a Fidesz úgy gondolkozik és beszél, mint Karátson. Csaplár tehát világosan elhatárolódik a Fidesz politikájától is.
Úgy gondolom, a levében megfogalmazott kritika igencsak túlmegy a pusztán szakmai szempontokon. Amennyiben csak a képviseleti beszédmód jelenlétére szorítkozna, jogosnak tekinthetnénk. A közírónak nem az a feladata, hogy párpolitikai kérdésekben egyik vagy másik oldalra tegye le a voksát. Karátson szövege már-már propagandának tekinthető, ezért szakmailag bírálható.
De a teljes kép érdekében tegyük hozzá, hogy a Nemzeti 11-ben több olyan írás található, amelyik korántsem nevezhető politikailag semlegesnek. Grendel, Végel, Mészáros – mindhárom szerző jegyzetében áttételesen vagy nyíltan Fidesz- vagy Orbán Viktor-kritika hangzik el. Bírálatuk azonban feltűnően egyoldalú, baloldali-liberális politikusokat nem érint. Ha a szöveg elbeszélője csak és kizárólag a politikai élet egyik szereplőjét veszi górcső alá, akkor feltételezhető az elhallgatott másikhoz való kötődése. Mindhárom szerző jegyzetét beárnyékolja a képviseleti beszédmód közelsége.
Ennek fényében Csaplár Vilmos egyedül a nyílt politizálást utasítja el, a burkolttal semmi baja nincs. Ráadásul ennél többről árulkodik a levele. A szakmai versengés helyett a politikai csatározás színhelyének tekinti a Nemzeti 11-et. A szerkesztőség nem emelt kifogást Karátson írása ellen. Ők csak fórumot biztosítanak a jegyzeteknek, a zsűri és az olvasók majd hozzáteszik a véleményüket. Csaplárnak sincsen gondja a publikációval, mégis idézi a – hivatalosan nem publikált – fölkérő-levelet (!), melyben a szerkesztőség „szívének és eszének kedves írókat” kért föl, mondván, ez a választás „az újdonság erejével hatott rá”.
Így Csaplár már a szerkesztőket is bevonja a politikai állásfoglalás kényszerébe. A levél harmadik bekezdésében direkt módon politizálni kezd.
„A >>fényvitézzel<< (valamint a >>nemzet doktorával<< és a többiekkel) ellentétben én a Harmadik Magyar Köztársaságot nem >>ruhának<< tekintem a >>nemzet testén<<. Értelmezésem szerint köztársaságunk íratlan szabályai közé tartozik, hogy ne kerüljek olyan szerepbe, amely együttélésünknek ezt a kívánatos formáját gyöngíti. Tehát nem lehetek egy csapatban (>>nemzeti tizenegy<<) efféle gondolatok megfogalmazóival.”
Ebből a bekezdésből világosan kiolvasható, hogy a levélíró Karátsont nem versenybéli ellenfelének tekinti, hanem politikai ellenségének. Ezáltal szabályosan elmosta az érzékeny határvonalat közírói szerepvállalás és a pártpolitika között.
Szabó Márton meghatározása szerint a politikai vitákban négy szereplő van: idegen, ellenség, ellenfél, szövetséges. A modern demokráciában „az ellenségen kívül elvileg mindenki részt vehet a közügy meghatározásában és a közintézmények munkájában”.
Ugyanis „a politikai ellenség retorikai konstrukciói nyilvánvalóan azt a célt szolgálják, hogy bizonyos személyekkel ne kelljen, és ne lehessen politikai vitát folytatni”.
A konstrukció három pillére: a bipoláris világkép (kozmosz szemben káosszal), az ellenség közvetett megjelenítése (erkölcsromboló, nemzetáruló, fajgyűlölő), beszédbeli jellegzetessége pedig a demagógia (érzelmi alapú érvelés, előítéletek, önmagában hordozza igazolását).
Az ellenségképzés nem a vita része, hanem minősítés és címkézés. De a politika világán belül van, mert legitim szereplők építik be a diskurzusba.
Karátson Sándor jegyzete – a képviseleti beszédmód mellett – kitűnő példa az ellenségformálásra. Az MSZP-t olyan pártnak ábrázolta, amely kívül esik a demokratikus politikai diskurzus határain. Egy „komprádor kapitalista” párt, élén a „sötétség maszkjával”, amely Magyarország jövőjét súlyosan fenyegeti. Ha tehát ennek kritizálására szorítkozott volna Csaplár, még az is érthető és jogos lett volna, de ő ennél messzebbre ment.
Nemcsak erre a tényre hívta fel a figyelmet, hanem maga is ellenségképző magatartást folytatott. Karátson és a Fidesz beszédmódja közé egyenlőségjelet téve mindkettőből politikai ellenséget kovácsolt. Csaplár egyenesen a Harmadik Magyar Köztársaság íratlan szabályainak védelmezőjeként lép fel, s mint ilyen határolódik el tőlük. Tehát nem azért lépett ki a Nemzet 11-ből, mert kollégája szövegében komoly szakmai hibát lát, hanem úgy véli, szereplése a versenyben egyenesen „együttélésünknek ezt a kívánatos formáját gyöngíti”.
Noha levele nyomokban tartalmaz építő jellegű kritikára utaló elemeket, összességében a politikai ellenségképzés mintájának tekinthető.
Természetesen nem minden résztvevő fogta fel ilyen végletesen ezt a helyzetet. Gács Anna csípős megjegyzés kíséretében veszi tudomásul a szomorú tényt, Szilágyi Ákos inkább játékos formában fogalmazza meg róla a véleményét.
„Aztán két napja, amikor dicső nemzeti 11-ünk szétrobbant, torkomon akadt a káröröm, és máris ott volt az ismerős, nyűgös szorongás. Hogy úgy rohadt az egész, ahogy van.”
Gács Anna sorain a felháborodás, a méltatlankodás, és a keserű rezignáció érződik. Jegyzetében a 2006-os kampányt a „káröröm kampányának” nevezte, lévén a fontos társadalmi kérdések háttérbe szorulnak a politika bulvárosodása közepette, s ezt máshogyan, mint „kárörömmel” nem lehet szemlélni. A „káröröm” fölényes pozíciója azonban egycsapásra megszűnt, miután a pártpolitika durván benyomult a Nemzet 11-be.
„A rossz közérzet kupacai, melyek baljósan és sötéten merednek felé, hogy színvallásra késztessék: mi vagy te tulajdonképpen? Azonosítsd magad! Igaz kupac, avagy a kupacok népének gaz árulója? Sírásója-e hazádnak, avagy fölhozója a síri világból? Sötét maszk, avagy fényvitéz? Se ez, se az – feleli hősöm kitérőleg, és a kupacokat kerülgetve, lassan elindul Magyarország felé. De Magyarország messzire van, nagyon messzire van.”
Szilágyi Ákos játékos hangvételű jegyzetében a „sötét kupacok” a rossz „köz-érzet” és politikai állásfoglalás kényszerének metaforái. A „sötét kupacok” testesítik meg azt a bipoláris ellenségképző gondolkodást, amely a 2006-os választások alatt uralkodott a magyar politikai életben, s amely Karátson szövegében is megjelent. „Azonosítsd magad! Igaz kupac, avagy kupacok népének gaz árulója? (…) Sötét maszk, avagy fényvitéz?” – idézi a szerző versenytársa írását. Szilágyi jegyzetének hőse, a „hős” azonban elutasítja az azonosítás vagy szerepvállalás kényszerét. A szerző e gesztussal nemcsak általában véve a magyar politikai valóságot, hanem különösen Karátson írását kritizálja.
Az utóbbi megoldás határozottan jobb, mint amit Csaplár alkalmazott. Míg Szilágyi a Nemzeti 11-en belül maradva fogalmazta meg véleményét, addig szerzőtársa kivitte az „ügyet” a verseny határai mögül. Megítélésem szerint egy olyan esetben, amikor nyilvánvalóan rossz és szakmai hibákban bővelkedő írás kerül napvilágra, nem az a helyes eljárás, ha durva pártpolitikai üggyé fújják fel, hanem az, hogy nevetéssel (humorral vagy iróniával) elvegyék az élét. „Az irónia (és a nevetés) mint a szituáció legyőzése, mint a helyzeten való felülemelkedés eszköze.” – írja Mihail Bahtyin. A tekintély egyhangú és félelmetes komolyságával szemben mindig ott áll a nevetés.
„A komolyság még súlyosabbá teszi a szituáció kilátástalanságát, a nevetés fölébe emelkedik, megszabadít tőle. A nevetés nem megköt, hanem felszabadít.”
Szilágyi az irodalom eszközeivel oldja fel Karátson szövegének komor egyoldalúságát, Csaplár éppen az ellenkező utat választotta: a politikai ellenségformálást.
A KÖZHANGULAT
A litera.hu verseny-ismertetésében kiemelt szerepet kapott, hogy a szerzők írjanak a „köz-érzetről”, vagyis a kampányt kísérő közhangulatról. Ha csupán erről az oldaláról olvassuk a jegyzeteket, akkor is többet árulnak el a vizsgált szempontnál. A politikumhoz való viszony így vagy úgy, de mindig átszüremlik a szövegeken.
„Egy kis séta, egy kis szoptatás, egy kis kampány, így telnek a napjaim. Csak a derű óráit számolom, mondhatnám, és abból aztán van bőven. Ez a kampány olyan mennyiségben szállítja a fiaskót, a siralmas balfogásokat, a Darwin-díjas bukásokat, hogy szinte erőszakot sem kell tenni magamon, hogy végigröhögjem az egészet.”
Gács Anna személyes meggyőződése vagy hangulata a kampányt illetően: cinikus. Az önéletrajzi elbeszélő, akit szövegében működtet, a politikai elit viselkedését szánalmasan nevetségesnek találja. Nevetése azonban nem a Bahtyin-féle megoldó vagy felszabadító eszköz, hanem „rosszmájú somolygás, csúfondáros mosoly, kaján vigyor”.
Ezt aztán kiterjeszti a „fél országra”.
„A kezdetben szórványos és pártsemleges káröröm az első forduló után bő fél országos méreteket ölt. Erősebb ragasztóanyagnak bizonyul a választók között, mint a pártprogramok, és jobb gyúanyagnak tűnik a sajtó nagy része számára is, mint a hűvös objektivitás.”
Nem világos, hogy az elbeszélő miért véli azt, hogy az ország lakosságának több mint fele – őhozzá hasonlóan – cinikus szemszögből figyeli az eseményeket. Másrészt az sem világos, miért volna a káröröm „pártsemleges”, amikor erre éppen saját maga fog rácáfolni. Az a megjegyzés pedig, hogy a sajtó döntő hányada az objektív tájékoztatás helyett nevetséges eseményeket tematizál, érthető úgy is: nem teljesíti a feladatát.
„Aztán két napja, amikor dicső nemzeti 11-ünk szétrobbant, torkomon akadt a káröröm, és máris ott volt az ismerős, nyűgös szorongás. Hogy úgy rohadt az egész, ahogy van. Ami semmiképp sem ekvivalens azzal a kijelentéssel, hogy mindegy volna, ki nyeri a választásokat.”
A szöveg elbeszélőjének cinikus alaphangja alatt ott lappang a nem artikulált politikai elkötelezettség. Gács kettős játékot űz: úgy ábrázolja a választást, mint röhejes „ámokfutást”, tehát lényegében bagatellizálja jelentőségét, ugyanakkor utalást tesz arra, hogy a választás végkimenetele mégse hagyja őt közömbösen. Ettől az a benyomás támad az olvasóban, mintha két hang szólalna meg a szövegben. Az egyik a közömbös, a másik az elkötelezett. A „nem érdekel, de mégis” jellegű megszólalás elbizonytalanítja az olvasót. A szerző nem tartotta magát következetesen a jegyzet elején megütött hanghoz. Összességében Gács Anna jegyzetének van pozitív hozadéka: egyik korábbi részében kritikával illeti a politikai életben eluralkodó bulvárosodást.
A politikumhoz való felemás viszony nyomvonalán haladva Kukorelly Endre jegyzete is tartogat meglepetéseket.
„Vágtáztam 940 kilométert, hogy szavazzak, és nem volt nálam a lakcímkártya. (…) Átbillenek a határon, elönt mindent a kosz. Jó, elönt a mocsok. Az utak, sínek mellett szeméthalmok sora, gyomorforgató politikainak mondott óriásplakát-tömegek, elképesztő pártember-fejek, ránézek, vakarózok. Ne nézzek oda? Tudok úgy nézni? (…) Viszont fogalmam sincs arról, mi megy pártvonalon. Teszek rá.”
Az elbeszélő a jegyzet története szerint Németországból „vágtat haza” szavazni. „Tehát/de hát én pont azért menekülök otthonról, hogy ne mondják meg nekem, mit dá és mit nyet, pont azért menekülök Németországba, hogy végre rendesen hozzáférjek a magaméhoz. Magamhoz.” (Függelék, 6.) A „maga” számára Magyarország a kötöttségek helye, mindaz, ami „nem-maga”. Elborzad a kampányplakátok láttán, ez az élmény határozza meg „köz-érzetét”. Az elbeszélőnek a politika is béklyó. Nem tudja, nem érdekli, mi zajlik a politikai életben, ugyanakkor siet haza, hogy szavazhasson (tehát valamiképp mégiscsak érdekli). Kukorelly jegyzetében a politikum egyfajta „én-bilincsként” jelenik meg, amelytől nem lehet megszabadulni. Közíróként a legkevésbé foglalkoztatja a „köz” gondolata.
Szilágyi Ákos nagyon következetesen és árnyaltan ír a témáról. A jegyzet elején megütött hangot és pozíciót mindvégig kitartja.
„Péntek reggel halmokban áll már a két választási forduló között úton-útfélen elpotyogtatott rossz közérzet mindenfelé, mint valami virtuális kutyaszar. Az ember nem győzi kerülgetni a feketén csillogó kupacokat.”
A „fekete kupac” jelentésének van tárgyi és elvont oldala is. Tárgyi oldalához tartoznak a különféle kampányanyagok (plakátok, szórólapok); elvont oldalához a társadalomban vagy a „poliszban” fölhalmozódott feszültség. A kép másik elnevezése: „virtuális kutyaszar”. Ez szintén mindkét jelentésréteget mozgásba hozza. Az ürülék itt a kellemetlen, büdös matéria, amibe szó szerinti és átvitt értelemben is bele lehet lépni. Vagy ragadni.
„A túlkínálat akkora, hogy aki felkérésre közérez, s épp azon van, hogy baljós előérzeteiből és keserű utóérzeteiből a lehető legfeketébb, vagyis a lehető legmagyarabb közérzetet keverje ki, s hogy – igen! igen! – a feketén csillogó kupacok mellé ő is letegye a magáét, betegye a kötelező rossz közérzet kis kupacát a nagy közösbe, visszahőköl az előtte tornyosuló irdatlanul sötét piramis láttán.” / „Ekkor dönt hősöm úgy, hogy engedetlen lesz. Nem lesz közérzete.”
Az elbeszélő némiképp fanyar módon reagál a felkérésre. Már eleinte „baljós előérzetekkel” tekintett a versenyre, utóbb pedig „keserűséggel” tekint rá vissza. Evvel előrevetíti a negyedik bekezdést, amelyben játékosan reflektál Karátson mondataira. S azt is mondja, hogy a közírói szerepvállalás nem problémamentes manapság. A hosszú mondat értelmezhető úgy is, hogy a felkért közírók, egymásra licitálva, egyre „feketébb kupacokat”, azaz egyre komorabb írásokat közöltek; de a szöveg „hőse” nem kíván részt venni efféle versenyben. Megszűntetve „közérzetét” kivonja magát mind a feszültség növelése, mind a politikai szerepkényszer alól.
Szilágyi a kampány hangulatáról meglehetősen szomorú képet festett, csakúgy, mint a Nemzeti 11-ről. Mindkettővel kapcsolatban igaza van. Egyrészt abban, hogy a tabloidizáció következtében a politikai élet benyomul a hétköznapok világába, és növeli a társadalmi feszültséget. Másrészt abban, hogy a Karátson jegyzete nyomán kibontakozó botrány megmutatta, milyen érzékeny határ van irodalom és politika között. A közíró-értelmiség politikai megosztottsága és az ellenségformáló magatartás bármikor a felszínre kerülhet.
Grendel Lajos „hősének” közérzete, fogalmazzunk így, nagyon érzékeny a hazai politikai viszonyokra, különösen a pártvezérekre.
„Szeretett Pozsonyomban egy dolog van, ami elviselhetetlen, az, hogy örökké fúj a szél, és hát ez a mai nap is ilyen, arra ébredek, hogy ablakom alatt süvít, nyüszít, nyerít, sípol a szél, olykor kivágja a magas cét, cibálja a még kopasz faágakat az utcán, duzzadt sötét felhőtömböket hömpölyögtet az égbolton, na baszki, ez is egy olyan nap lesz megint, amikor már reggel beáll a közérzetem, aztán azt még Dávid Ibolya sem tudja feljavítani.”
Grendel Lajos írásában a közérzet szorosan összekapcsolódik a politikai véleményalkotással. A „szél”, amelyről korábban azt írtuk, hogy a média metaforája, híreket hoz a magyarországi kampányról. Csakhogy ezek a hírek, melyek voltaképpen lehetnek a szél görgette „sötét felhőtömbök”, egytől egyig jobboldali-konzervatív (MDF, KNP, Fidesz) politikusokról szólnak. A szövegben csak és kizárólag e politikai oldalról jelennek meg szereplők. Az erősödő fúvással exponenciálisan növekszik a megidézett figurák politikai rangja. A sor Dávid Ibolyával kezdődik, aki megadja az „alaphangulatot”. Aztán: „hogy honnan fúj a szél, mondaná a kedvesem, ha lenne, ha például a két madárijesztő, Mikola István vagy Semlyén Zsolt felől fújna, arra azt mondanánk, hát istenem, bolond lukból fúj, s kérdeznénk, hát ez a bolond talán gombalevest evett?”. (Függelék, 9.) A Fidesz-es Mikola és a KDNP-s Semlyén még csupán két ártalmatlan „bolond”. A névsor utolsó tagja Orbán Viktor, akit a szerző leginkább kritizál. Grendel jegyzetéből világos politikai állásfoglalás olvasható ki: a rossz közérzet lényegében a jobboldali politikusoknak köszönhető. Ennél több jelentésárnyalat azonban nincs a szövegben. Például a szerző nem használja ki egy szélesebb történelmi, társadalmi, irodalmi kontextus lehetőségeit, mint, mondjuk, Lovas Ildikó vagy Mészáros Sándor.
A négy jegyzet segítségével kívántam szemléltetni, hogy politikáról nem lehet politikamentesen írni, még akkor sem, ha csupán a „politikához kapcsolódó hangulatok” kerülnek előtérbe. Úgy gondolom, a Nemzeti 11 közírói négy elbeszélési stratégiát követtek, s ez alapján négy politikai attitűd kapcsolható hozzájuk.
Az első típusra a pártsemleges és politikamentes attitűd jellemző. A szövegek stílusa költői, szimbolikus, a politikum a szubjektumon átszűrve, nagyon áttételesen jelenik meg, tehát nem olvasható ki belőlük semmiféle állásfoglalásra utaló nyom. Ide sorolható: Garaczi László, Kukorelly Endre, Bódis Kriszta, Csaplár Vilmos.
A második típus képviselői nyílt vagy burkolt módon alkotnak véleményt pártpolitikai kérdésekben. Ezek a szövegek legjobban a képviseleti beszédmód segítségével írhatók le. Ebbe a csoportba tartozik: Végel László, Grendel Lajos, Karátson Sándor, Mészáros Sándor.
A harmadik típusnak karakteres politikai véleménye van, de emellett megpróbál rámutatni egy tágasabb kontextusra. Az irodalmi, történelmi, társadalmi, és regionális jelentések beemelése magasabb szempontból képes érzékeltetni a magyar politikai élet sajátosságait.
Ide csupán két szerző illik: Lovas Ildikó, Mészáros Sándor.
Negyedik típus az, aki pártsemlegesnek mutatkozik (nem jelenik meg a szövegben explicit pártpreferencia), de kritikusan szemléli a politikai kampányt és a mindennapi életre gyakorolt hatását. Szövegeikre a maró gúny vagy az ironikus hangvétel jellemző.
Két szerző sorolható e típusba: Gács Anna és Szilágyi Ákos.