Homofóbia, diszkrimináció, bántalmazás, kitaszítottság. Csak néhány azok közül a megpróbáltatások közül, amikkel a leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű embereknek nap, mint nap szembe kell nézniük. A társadalom jelentős részének fogalma sincs arról, hogy mit jelent ilyen ellenséges és elutasító légkörben élni, az egyébként is méltatlan jogi egyenlőtlenség mellett.
Ennek a cikknek akár az is lehetne a címe, hogy „Meleg srácok” is, mert végül is róluk lesz szó: homoszexuális és transznemű fiatalok történetein keresztül szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy mit tesz a társadalmi előítéletesség és igazságtalanság a meleg fiatalokkal. Természetesen az idősebb korosztályt is mélyen érintik ezek a kérdések, de a cikkben közölt történetek mind a 18-30 év közötti korosztálytól származnak. Sokan azt hiszik, hogy a melegek mind egyformák azért, mert melegek, pedig a közös nehézségek ellenére rengeteg dologban különböznek egymástól, mind külsőre, mind belsőre. Ezért lettek ők számomra csak „srácok”… Mintegy ötven sorsot volt alkalmam személyesen is megismerni kilenc hónap alatt, amikor a Dundalk Outcomers nevű, ír LMBT (Leszbikus, Meleg, Biszexuális és Transznemű) egyesületnél önkénteskedtem teljes munkaidőben.

Közös önkénteskedés az új országos LMBT segélyvonal reklámfotózásakor

Az Outcomers nagyon barátságos hely, egy sorház hátsó udvarában áll a kétemeletes, felújított épület, melyet egy gyönyörű kert vesz körül. Ha nem lenne a földszinten egy táncterem, akár családi háznak is tűnhetne. A nappalit használjuk klubszobának, a hely elég nagy, négy kanapé fér be, és van, hogy akár 20-30 ember van ott egyszerre. Az irodaajtók még napközben is majdnem mindig nyitva állnak, hogy tudjuk, halljuk, hogy mi zajlik a közösségi terekben, és mert a munkaidő kevésbé szigorú. Három ember dolgozik itt főállásban: az egyesület vezetője, egy adminisztrátor és egy szociális munkás, és szinte mindig van gyakornok a főiskoláról. Egy kávéra, teára, beszélgetésre szinte mindig szívesen látnak mindenkit. A srácokkal így elég gyakran találkoztam, és szinte mindenkiről tudtam mindent annak ellenére, hogy főleg pályázatírással, projektekkel és rendezvényekkel foglalkoztam.
Aztán Young People Talking című projekthez egy egynapos beszélgetést szerveztünk a srácokkal, olyan témákról, mint az előbújás, a család, a munkahely, iskola, sztereotípiák, média, egészségügy, stb. A napi helyzetek és az itt megismert élettörténetek miatt sokszor úgy éreztem, hogy egy dráma sorozatba csöppentem bele. Eleinte jegyzeteltem a látottakat, hallottakat, mert úgy éreztem, ezt nem lehet ennyiben hagyni, erre fel kell hívni a figyelmet, de aztán sem írni, sem beszélni nem volt kedvem ezekről a dolgokról. Az együttérzés egyre szomorúbbá tett, az elől pedig elkezdtem menekülni, megfogadtam inkább, hogy arra fordítom az erőmet és időmet, hogy a közösség értékeire hívjam fel a figyelmet. Soha nem szerettem volna azt a látszatot kelteni, vagy erősíteni, hogy az LMBT-fiatalok köre problémás csoport: egyáltalán nem mindenki igényel közülük segítséget, és a rengeteg nehézség ellenére, amivel szembe kell nézniük, nagyon sok tehetséges, és értékes ember van közöttük. Általában erre igyekszem rávilágítani, most viszont szeretnék egy próbát tenni a homofóbiával és az információhiánnyal szemben. Ha általánosságban beszélek, akkor talán abba a legborzasztóbb belegondolni, hogy hányan nincsenek már közöttünk azok közül, akik egész életükben szenvedtek a homofóbiától. Sokan feladták a küzdelmet, vagy halálos sebet kaptak, akár lelkileg, akár testileg. Az ő emlékükre próbáljunk meg azokra odafigyelni, és azok mellett kiállni, akiknek az életén még változtathatunk.
“IT GET’S BETTER” 
Változtatni sokan, és sokféleképpen próbálnak. Kell is, mert depresszió és az öngyilkossági kísérletek aránya a meleg és a transzszexuális fiatalok körében is magas. Szerencsére egyre több egyesület tud nemzetközi szinten azon dolgozni, hogy az LMBT-emberek, s főképp a fiatalok igényeit minél szélesebb körben kielégítsék. Ez azt is jelenti, hogy a támogatásra és jogsegélyre szakosodott csoportok mellett egyre komplexebb feladatkört felvállaló egyesületek születnek, illetve, hogy olyan funkciókat is kielégítenek az egyes társulások, mint a meleg kultúra ápolása és terjesztése. Ez egyesületek mellett nem szabad megfeledkezni a nemzetközi projektekről és kampányokról sem, melyek szintén jelentős szerephez juthatnak be az LMBT-fiatalok életében.

Az „It’s get better” nevű LMBT-fiatalokat támogató videókampány például arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy a meleg fiatalok életében is eljön majd egy boldogabb, lehetőséggel teli időszak, mint amit most, tizenéves korukban megélnek. A videók készítői arról is biztosítják a tinédzsereket, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal és érzéseikkel. Az It’s Get Better kampány 2010 szeptemberében indult, amikor Dan Savage író, újságíró és partnere Terry Miller a meleg fiatalok bíztatására elkészítették első videójukat, amivel elsősorban szerették volna felhívni a figyelmet, hogy a meleg fiatalok gyakran az iskolai bántalmazások miatt kísérelnek meg öngyilkosságot. A kampány két év alatt világméretűvé nőtte ki magát, és számos magánember, politikus, híresség, médiaszemélyiség, aktivista, egyesület és cég csatlakozott hozzá, olyanok, mint: Barack Obama, Hillary Clinton, Adam Lambert, Anne Hathaway, Colin Farrell, Ellen DeGeneres, vagy a Google, a Facebook, a Pixar, vagy a Broadway csapatai.
A kamaszkor mindenki számára nehéz időszak, és ez különösen igaz az LMBT fiatalokra, akiknek először is meg kell küzdeniük a melegségük felismerésével, majd ezek után a környezetük reakcióival, vagy azzal a stresszel, melyet a szexuális orientációjuk eltitkolása okoz, mert a legtöbben félnek az erőszakos reakcióktól. Már maga a felismerés sem mindenki számára egy egyszerű dolog. Van, akinél ez egy hosszas önismereti folyamat eredménye, mely sokszor nem mentes az önmarcangolástól, bűntudattól. Sokan úgy jönnek rá, hogy megpróbálnak a normáknak megfelelő kapcsolatban élni, és folyamatos boldogtalanság, hiányérzet gyötri őket. Vannak, akik direkt menekülnek heteroszexuális kapcsolatokba, hogy elrejtsék valódi vonzalmukat, és megpróbálják magukat is meggyőzni arról, hogy tudnak így, „normálisan” élni. Mert a félelem nagy. Rengeteg meleg, leszbikus és transznemű fiatal lesz zaklatás, diszkrimináció, fizikai vagy lelki bántalmazás áldozata. Az LGBT Youth Scotland 2006-os kutatása szerint azok közül az LMBT fiatalok közül, akik szexuális orientációjuk miatt bántalmazás áldozatai lettek, a legtöbben szorongásról, abnormalitás, félelem, harag, szégyen, elkeseredettség, kilátástalanság és elszigeteltség érzésről számoltak be. Az ilyen érzésekből gyakran olyan problémák alakulnak ki az érintetteknél, mint a depresszió, az önbántalmazás, az étkezési rendellenességek és az öngyilkossági kísérletek. A bántalmazás több szinten is történhet: lehet verbális vagy nonverbális, megnyilvánulhat homofób viccekben, diszkriminációban, folyamatos megalázásban, gúnyolódásban, diszkriminációban, és napjainkban nagyon elterjedt, hogy mindez a különböző közösségi oldalakon, például Facebookon történik. Az áldozatok aránya ijesztő: az LMBT-fiatalok 52 százaléka esett áldozatul iskolai bántalmazásnak, de mindössze csak az esetek 15 százalékát jelentették a hatóságok, vagy az iskola vezetősége felé.
Nagyon fontos tehát, hogy a meleg fiatalok közösséget, támogatást találjanak. Egy olyan heteronormatív világban élnek, amely alig, és akkor is többnyire negatívan referál rájuk, ahol legtöbbször láthatatlanok, és ahol az emberek közötti különbözőségek nem ünnepeltek, hanem stigmatizáltak és diszkrimináltak. Gondoljunk csak a sorozatok, filmek sztereotipizált meleg ábrázolására, melyek nem csak a heteroszexuális számára lehetnek elrettentőek, idegenek. Képzeljük el, hogy kamaszokként önreflexiót keresünk a mindennapokban, a médiában, vagy a populáris kultúrában. Valójában meglehetősen kevés a látható meleg, és ez megnehezíti azt, hogy a fiatalok valakiben is magukra ismerjenek, hogy követendő példát találjanak, vagy úgy érezzék, hogy tartoznak valahová. Fontos, hogy társak között legyenek, hogy találkozzanak olyanokkal, akik hasonló problémákkal küzdenek, vagy már megküzdöttek, hiszen így egymást tudják segíteni, motiválni. Külföldön a „peer support” szerepét felismerve nagyon sok egyesület tart fogadóórákat, klubesteket a tinédzser és fiatal felnőtt korú melegeknek is. A legtöbb fiatal arról számol be, hogy az ilyen helyeken és eseményeken olyan fokú biztonságérzetet él meg, amilyet egyébként ritkán- viszont ezek a helyek arra is tanítanak, hogy hogyan küzdjenek meg a „kinti” dolgokkal.
Néhány magyarországi egyesület, ahová bátor szívvel fordulhat mindenki, akinek tanácsra, segítségre, társaságra van szüksége:
Atlasz Sportegyesület
Háttér Társaság a Melegekért
Labrisz Leszbikus Egyesület
Szimpozion Egyesület
A többi egyesülethez pedig a következő linkeken keresztül lehet elérhetőséget találni:
Magyar LMBT Szövetség
Labrisz
„AHOL VÉGRE ÖNMAGAM LEHETEK”
Az egyik tavaszi délután az udvaron hatalmas a jövés-menés: Dora és Clio, két leszbikus tagunk a szembe lévő ház egyik lakásába költözik be éppen. A múlthéten derült ki, hogy tulajdonképpen egyiküknek sincs rendes lakóhelye. Clio azzal a hírrel jött a csütörtöki klubestre, hogy az anyja kidobta azért, mert „nem hajlandó” megváltozni. Doraval pedig nem törődnek a szülei, elváltak, élik a maguk életét, már jó ideje a barátnője családjánál húzza meg magát a nappaliban egy olyan matracon, amit akkor állíthat fel, ha a család már lefeküdt aludni. De ő még így is hálás. Eldöntöttük, hogy ez így nem maradhat, megoldást kell találni, a főnököm addig telefonált, amíg el nem intézte, hogy a két lánynak legyen egy olyan albérlete, amit a nagyon alacsony jövedelmükből is fent tudnak tartani együtt. Eleinte minden remekül alakul, Dora egyébként is az egyik legrendesebb a srácok közül, mindig kérés nélkül segít mindenben.
Aztán Clioval kezdődnek a problémák: sajnos tizennyolc év alatt túl sokszor tette próbára az élet, ő találta meg a nevelőapját felakasztva a nappaliban, és nem ez az első eset, hogy el kellett jönnie otthonról. Néha egészen furcsa dolgokra képes egy kis odafigyelésért, törődésért.
Ahogy eltelik két hónap, a lányok egyre kevésbé jönnek ki a pénzből, gyűlnek a kifizetetlen számlák. Amikor júliusban visszamentem egy hétre segíteni a Pride körül, azzal a hírrel fogadtak, hogy Dora két hete nem adja át a főnökömnek azt a negyvenegy eurót, amit vele küldtem haza Magyarországról, ahol egyébként egy tréning miatt volt. Teljes hitetlenséggel hallgatom az elméleteket arról, hogy elköltötte a pénzt, vagy, hogy Clio kicsalta tőle. Nem hiszem, hogy ilyet tenne, és egyébként is, az irodában gyűjti a megtakarítását, nincs szüksége az én pénzemre. Másnap megkérem, hogy mondja el, hogy miért nem adja át a pénzt. Azt válaszolja, hogy elfelejtette, de máris áthozza. Este a főnököm elmeséli, hogy Dora késő délután felkereste, elkért egy ötvenest a megtakarításából, majd egy kis idő múlva visszajött a negyvenegy euróval… Dora és Clio egymás kapaszkodói a világban, olyan sorsközösséget éreznek, ami miatt a lehető legtöbb különbségen és problémán felül tudnak emelkedni. Ilyen kapcsolatokban hiába van az egyik rossz hatással a másikra, nehéz kiszabadítani bárkit is, még akkor is, hogyha az sok szenvedést okoz neki, és ezt fel is ismeri. Egy teljesen új kapcsolatrendszert kellene cserébe ígérni, nagyon biztos pontokkal a jövőben. Dorát a szolidaritás és az önbizalomhiány egyelőre visszatartja attól, hogy tovább induljon azon az úton, amit a magyarországi tréningen elkezdett. Történjen bármi, most úgy érzi, hogy van egy otthona, amiből nem küldhetik el, amin nem változtat az, hogy kit szeret.
Az LMBT-fiatalok közül sokan kerülnek az utcára akkor, amikor a család tudomást szerez a szexuális irányultságáról. Egy másik lány, Abby szintén hajléktalan volt hosszú hónapokon keresztül, mert a családja rosszul fogadta az előbújását, haragudtak rá, és féltek attól, hogy rossz példát mutat majd kisebb testvéreinek. „- Egyszerre csak ki voltam szakítva az otthonomból, a szeretteim közül. Szabályosan ki voltam tiltva egy jó ideig. Most már visszaköltöztem, de soha nem tudtam feldolgozni ezt, mindig attól félek, hogy valami olyat teszek, ami miatt megint kidobnak.” Egyesek annyira fél a család reakcióitól, hogy másik városba, vagy akár másik országba költözik, így az otthoniakban – viszonylag kisebb kockázattal- megtarthatja a képet. A legtöbben nagyvárosokba költöznek, ahol van meleg élet. Vannak, akik az új helyen csak a bárok, egyesületek adta lehetőségeket használják ki, míg mások úgy döntenek, hogy a munkahelyükön, kevésbé közvetlen környezetükben is felvállalják melegségüket. Az új élet felszabadultsága sokféle döntéstől függ. Julia négy évvel ezelőtt költözött el Csehországból, azért, mert ott nem merte a saját életét élni. „- El kellett jönnöm, mert ott úgy érzem, hogy nem vállalhatom fel magamat, semmiképpen nem akarom, hogy a szüleim megtudják, hogy leszbikus vagyok, mert egészen biztosan más szemmel néznének rám. Nem akarok csalódást okozni nekik. A nővéremnek mindent elmondtam egy este a telefonba, nem terveztem, de annyira kiborultam, hogy itt vagyok kint egyedül, depressziósan, munka és barátok nélkül, hetek óta alig ettem, és sehol nincs az az élet, amiről álmodtam. Hetente egyszer tudtam hazatelefonálni, vagy örültem, hogyha van annyi pénz a telefonomon, hogy fogadni tudjam, ha otthonról hívnak. A nővérem egyébként eleinte nem mondott semmit, mert megsajnált, hogy mennyire szánalmasan alakul az életem, és „hogy még leszbikus is vagyok”.
Egy darabig nem hozta szóba a dolgot, aztán elkezdett osztani, hogy „milyen gusztustalan ez az egész, hogy akkor ezek szerint mindenkivel lefekszek, és a fesztiválon akarom magamat mutogatni. A Pridot egyáltalán nem érti, azt mondja, hogy be kellene ülnünk egy meleg bárba, hogyha annyira meg szeretnénk ünnepelni, hogy melegek vagyunk. De azt megígérte, hogy nem mondja el anyáéknak, azért, mert meg akarja őket kímélni a szégyentől és a szomorúságtól.”
Molly még messzebbről, Malajziából költözött Írországba, azért hogy „meleg lehessen”. Szerencséje volt, mert a szülei jobban megengedhetnek maguknak egy európai képzést, mint egy ázsiait. A választást Mollyra bízták, és ő olyan helyet keresett, ahol támogatást kaphat, társaságot találhat. Így került az ír kisvárosba, és az érkezése utáni második napban már jelentkezett is nálunk. Otthon semmit nem tudnak arról, hogy az ideje nagy részét az egyesületnél tölti. Továbbra sem tervezi, hogy elmondja a családjának, hogy leszbikus, mert ő is attól fél, hogy nem lenne hová hazamennie.

MINDENT ÁTSZÖVŐ HOMOFÓBIA 
A homofóbia sok helyen, sok színtéren kíséri az LMBT-emberek életét, a sport ezen belül is egy nagyon szignifikáns terület. Az utóbbi években több sportoló bújt elő, mint a korábbi évtizedekben összesen, a sport azonban még mindig a homofóbia egyik legerősebb bástyája. Az egyesületnél két sportoló lánnyal beszélgettem, és kiderült, hogy egyikük sem vállalja fel leszbikusságát csapattársai előtt. Mind a ketten a kirekesztéstől félnek, és hallottak már olyan megszólalásokat csapaton belül, hogy nem vennék szívesen, ha meleg csapattársuk lenne, mert biztosan figyelné őket öltözés, vagy zuhanyzás közben, esetleg megpróbálnának kikezdeni velük. „- Egyszerűen azt hiszik, hogy nekünk minden lány tetszik.” A meleg férfiak helyzete talán még nehezebb, főleg a hagyományosan maszkulin csapatsportokban, a hasonló sztereotípiák és félelmek miatt. Sok meleg elhagyja a profi sportot, és inkább egy amatőr meleg csapatban játszik tovább, hogy ne kelljen homofób vicceket, megnyilvánulásokat hallgatnia. Pedig a sport lehetne más is, hiszen itt a teljesítmények egyértelműek, és nem függenek a szexuális orientációtól. A közös érdek a csapatszellem lenne, és az, hogy a legjobb eredményeket tudják produkálni, ehhez viszont nagyon fontos, hogy a meleg csapattársak is elfogadva és biztonságban érezzék magukat. Nem utolsó sorban pedig a sport az, ami közel hozza, vagy hozhatná egymáshoz a különböző embereket, és egy jó lehetőség arra, hogy meleg és nem meleg fiatalok együtt játszanak, jobban megismerjék egymást, ideje tehát eszközként használni, és arra bátorítani a fiatalokat, hogy távolodjanak el korábbi tévhiteiktől. A sport jelentőségét a homofóbia leküzdésében szerencsére egyre többen ismerik fel, ezért egyre több egyesület, vagy magánszemély lép akcióba.
HOMOFÓBIA-ELLENES KAMPÁNYOK
The Justin Campaign
San Francisco Giants üzenete az „It Gets Better” kampányban
Think B4 You Speak
Changing the Game Project (GLSEN)
Brian and Patrick Burke’s You Can Play Video Project
Step Up! Speak Out! Ally for Inclusive Sport 
„AZ ILLATOD SEM MARADHAT ITT”
A család kétoldalú probléma az LMBT-emberek életében: először is, a saját családtagok esetében el kell dönteni, hogy előbújnak-e előttük, és ha igen, akkor mikor és hogyan teszik ezt meg. Sokaknak – mint ahogy arról már korábban is volt szó,- a legrosszabb reakciókkal is számolniuk kell. Az információhiányból, tévhitekből, sztereotípiákból származó ellenérzések igen elterjedtek a társadalomban, és ezek mind megnehezítik az LMBT emberek életét. Vannak olyan téves elképzelések, melyek a homoszexualitás kialakulására és „terjedésére” vonatkoznak, olyanok, mint hogy az egy természetes, beteges állapot, mely terjedhet rábeszéléssel, eltanulható például az iskolában, a médiából, vagy a közvetlen környezetből, ezért tartják azt, hogy a meleg szülők gyerekei maguk is homoszexuálisok lesznek. Mások azt mondják, hogy a homoszexualitás trauma, rossz tapasztalat, vagy kapcsolatteremtési nehézség miatt alakul ki. Gyakran hallani azt is, hogy a melegség magánügy, a felvonulás provokáció, a melegek öncélúan hangsúlyozzák szexuális irányultságukat, vagy, hogy miattuk fogy a lakosság… Elterjedt tévhit, hogy a melegek képtelenek tartós kapcsolatra, illetve, hogy a meglévő párok között férfi-nő szerepfelosztás áll fent. Sokan keverik a melegséget és a transzszexualitást, és azt hiszik, hogy a melegek valójában szeretnének az ellenkező nemhez tartozni, illetve szeretnek annak a ruháikba öltözni. A tévhitek a biszexuálisokat sem kímélik, vannak, akik ezt az állapotot átmenetinek, illetve döntésképtelenségnek tartják.
Az érem másik oldala a saját család alapításának kérdése. Sokan vitatják, hogy nehezebb-e a melegeknek partnert találni, mint a heteroszexuálisoknak. Vannak, akik szerint ez egyformán nehéz dolog, míg mások azt hangsúlyozzák, hogy a melegek kisebb körből válogathatnak, illetve a rejtőzködés miatt nehéz felismerni, hogy ki tartozik a csoporthoz. Van, amikor ez egészen könnyen, véletlenszerűen sikerül: Jean megfogadta, hogyha felépül a rákból, akkor előbújik, és a saját életét éli majd.  Így is lett, amikor meggyógyult, beadta a válókeresetet, és elmondott mindent a gyerekeinek. A család jól fogadta a hírt, így Jean több mint negyven évesen végre új életet kezdhetett, ismerkedhetett. A mostani párját egy képen látta meg, tíz évvel ezelőtt egy közös ismerősük fotóalbumában, és megkérdezte, hogy ki ő, mert muszáj megismernie. Nem volt egyszerű megszervezni az első találkozót, mert a másik nő éppen egy szerelmi csalódás után volt, és nem akart ismerkedni, de végül „beadta a derekát” és meghívta vacsorázni. Azóta úgy mesélik, hogy Jean átment azon a péntek estén, és „soha többé nem ment haza.”
A sikeres párválasztás után aztán további nehézségekkel kell szembenézni, el kell dönteni, hogy hivatalosítják-e a kapcsolatunkat, hogyan biztosítják a közös tulajdonunkat, és hogy vállalnak-e közösen gyereket, és ha igen, akkor hogyan, és milyen reakciókkal, nehézségekkel kell szembenéznie majd egy szivárvány családnak? Írországban, de főleg Skóciában a melegek, és főleg a meleg aktivisták már közel érzik magukhoz a házassághoz való jog bevezetését, és ezért gyakoriak a demonstrációk, sőt külön csoportok dolgoznak a cél eléréséért.  Írországban a bejegyzett élettársi kapcsolat bevezetését követően az LGBT Noise aktivistája, az egyébként jogászként dolgozó Anna MacCarthy a Pride fesztiválon tartott beszéde közben darabokra tépte a jogszabályt, mely szerintük a korlátozások, házasságtól való eltérések miatt csak azt húzza alá, hogy a melegek másodrendű állampolgárok.

De sajnos, sok esetben nemhogy egy meleg család alapításának felvállalása és véghezvitele ütközik problémákba, hanem sokan a párkapcsolatukat sem tudják nyíltan és felszabadultan megélni. Anita az egyik klubestünkön mesélte el egy rövid ideig tartó kapcsolatának első olyan történetét, ami rávilágított arra, hogy milyen nehézségeik lesznek partnerével, akiről alig tízen tudják, hogy leszbikus. „Hideg, januári éjszaka volt, még nem régóta voltunk együtt a barátnőmmel, nagyon szerettünk volna megragadni minden egyes alkalmat arra, hogy végre egy kicsit magunkban lehessünk. A körülmények nem igazán segítettek minket, és mind a ketten nagyon elfoglaltak voltunk. Az egyik éjjel, amikor végre mindennel végeztünk, áthívott magához, de előre kikötötte, hogy mivel reggel hatra jönnek a szülei, el kell majd mennem nagyon korán. Nem bántam, és nagyon jó volt együtt. Aztán a barátnőm elkezdett félni, hogy mi van, ha hamarabb jönnek, vagy ha mi alszunk el, és meglátnak, és lehet, hogy akkor nem hiszik el, hogy csak legjobb barátnők vagyunk… Kettőkor megkért, hogy menjek el. Nem szóltam semmit, csak felöltöztem. Ő a lakásban kutatott, átnézett mindent, hogy nehogy itt maradjon valami, mondtam neki, hogy szerintem mindenem megvan. Zavartan annyit mondott, hogy reméli, és hogy ne haragudjak rá, amiért elküld, de még az illatom sem maradhat itt…”
Sok meleg fiatal hiába vállalta fel önmagát, nem biztos, hogy a kapcsolatában is nyílt lehet, hogyha egyszer olyan valakit szeret, aki nem tud előbújni, mert fenyegetve érzi magát, vagy retteg, hogy megváltoznak a kapcsolatai. Egy nem out partner visszakerülés a bujkálás körbe, ami visszalépés az életben.
Sophie is hasonló történetet mesélt erről. „Szombat reggel volt, a szobát már átmelegítette a napsütés, de én a takaró alatt remegtem, és bámultam magam elé, pedig sietnem kellett volna, de a nemrég látott rémálom még mindig fogva tartott. A barátnőmmel egy mozgólépcsőn voltunk, lefelé haladtunk a metróhoz, kéz a kézben. Ezt sosem szoktuk, mert félelmei vannak ezzel kapcsolatban, és ahogy egyre idősebb leszek, én is egyre óvatosabb vagyok. Az első barátnőmmel még mindenhol csókolóztunk, az utcán, a villamoson, a bulikban, semmi nem számított, tizenkilenc évesek voltunk, és imádtuk egymást. A következő kedvesemmel is majdnem mindenhol megtettük ugyanezt, kivéve a családját, meg néha, ha megijedt egy-két helyzettől, de elvittem az egyetemi bulikra, bemutattam az osztálytársaimnak, még az egyéves évfordulónkat is egy „sima” bárban ünnepeltük. De most, vele minden más. Egyetlen egyszer fogtuk meg egymás kezét, hajnali kettőkor, amikor a város üres volt. Két héttel később megsimogattam az utcán, annyira gyönyörű volt a hétfő délelőtti napsütésben, hogy nem is gondolkodtam, olyan ártatlan és természetes volt az egész. Rám nézett, szomorúan elmosolyodott, és nagyon halkan annyit mondott, hogy „ne itt”. Zavartan hozzátette, hogy megláthatják a kollégái, és abból baj lenne. Lüktetett bennem a fájdalom, és arra gondoltam, hogy nem jó ez így, nem igazságos. Hiányzott a régi életem, a lányok, akik nem féltek, hiányzott, hogy még az agyammal se tudjam, hogy neki van igaza. Ellentétet éreztem a saját életemmel, értékrendemmel, mert én mindig azt akartam megmutatni, hogy nem vagyok kevesebb, hogy nem vehetik el tőlem azt a jogot, hogy fogjam a szerelmem kezét, és hogy megmutassam, hogy nincs ezzel semmi baj, és nem félünk. Teljesen értelmetlen gondolatok keringtek bennem, az, hogy lehet, hogy ő nem szeret engem, lehet ciki neki, hogy velem mutatkozzon… Tudtam, akkor is, hogy ez nem igaz, ismertem a körülményeit, tudtam, hogy tényleg bajba kerülhet, és hogy az elutasítása nem személyes, de az erőtlenség, a tehetetlenség hisztérikussá tett. Végül leállítottam magam, és beletörődtem, hogy két életünk van: egy az ajtó előtt, és egy az ajtó mögött. Visszatérve az álomra. Tehát kéz a kézben voltunk, az emberek bámultak és beszóltak, el akarta engedni a kezem, de én erre egyre erősebben szorítottam, és azt mondogattam, hogy nem kell velük foglalkozni. De tudtam, hogy nem sokáig fogja ezt bírni, már fel voltam készülve rá, hogy nagyon ki fog osztani. Amikor leértünk, kitépte magát végre a kezemből, de nem hozzám fordult, hanem elindult az egyik férfi után, aki azt mondta, hogy gusztustalanok vagyunk, és nem érdemeljük meg az életünket. Én ott álltam, ahol hagyott, és azt ismételgettem magamban, hogy mi nem érdemeljük meg ezt, amit kapunk. Sokára jött vissza, koszosan, összetörve és nagyon szomorúan. A földet bámulta, és azt hazudta, hogy nem verekedtek, aztán meg elismerte, hogy igen, de azt mondta, hogy nem a beszólások miatt, meg hogy egyébként sem fáj… Az emberek most nevettek rajtunk, nevettek az elkeseredésünkön. Most én kezdtem el hazudni nekik, hogy ne higgyék, hogy ezt az erős és gyönyörű lányt sikerült bántaniuk, hogy nem bánjuk mit mondanak, hogy milyen agresszívek… De ez persze nem igaz. Bánjuk akkor is, hogyha csak álmodunk róla. Ezek után majd jobban igyekszem, hogy nehogy véletlenül is megérintsem az utcán, mert sosem tudnám megbocsátani magamnak, hogyha bármi baja az én „hibámból”, ami lehet egy puszta simogatás, kézfogás, vagy egy csók. Mert ma, ha meleg vagy, igenis hiba lehet rossz helyen, rossz emberek előtt megfognod a szerelmed kezét. Remélem, hogy a következő LMBT-generációnak már ne kelljen a kézelengedés fájdalmát megélnie.”
ROSSZ TESTBE SZÜLETNI 
Az Outcomers nem csak meleg, hanem transzszexuális fiatalokkal is foglalkozik, emiatt aztán olyan emberekkel is megismerkedtem, akik transzfóbia miatt szenvednek, vagy a nem változtatás útját járják, és azt próbálgatják, hogy hogyan tudnak abban a nemben élni, amit sajátjuknak éreznek.
Katyvel Galwaybe tartunk, egy mesterséges megtermékenyítéssel foglalkozó klinikára.Január van, az esőtől lucskos Írországon vágunk keresztül vonattal, bámuljuk az elázott mezőket, érződik, hogy Katy egyre feszültebb, zavart sóhajtozással kavargatja a teáját. Huszonegy évesen el kellett döntenie, hogy megadja-e az esélyt magának arra, hogy valaha saját gyereke szülessen, mert amint elkezdi a hormonkezelést, két dózis után a teste örökké megszűnik férfi testként működni. Azok, akik saját párválasztásukat, gyermekvállalásukat most hipotetikusnak érzik, gondoljanak bele ebbe: Katy nőként él majd, férfi partnert szeretne, és saját gyereket. Hetekig játszottunk a valószínűség arányaival önmagunkban, őt pedig arra biztattuk, hogy ne hozzon olyan döntést, amit évek múlva megbánhat.
Katy múlt év tavaszán jött el először tanácsot kérni, korábban alkalmi drogfogyasztó volt, mert nem tudott együtt élni azzal a fájdalommal, amit napról napra érzett a férfitestbe zárva. Azóta orvosilag is kiderült róla, hogy transzszexuális, és hogy nagyon hosszú folyamat áll előtte, hogyha úgy dönt, hogy belevág a nem változtatásba. Egy pillanatig sem gondolkodott azon, hogy mi tegyen. Amikor a rossz idő beköszöntött, Katy napi vendégünk lett azért, mert napközben nem lehet otthon, az édesanyja ugyanis nem tudja vállalni az ezzel járó többlet rezsiköltséget. Az ő segélye elmegy a kezelésre. A munkával úgy van, mint itt sokan mások: azt gondolják, hogy nem jók semmire, és nem kellenek sehová.  Pedig otthon sem jó, megtűrve, akarat, vélemény és védelem nélkül. Azt meséli, hogy ott él velük a drogos férfi, akit még a húga szedett össze két évvel ezelőtt. „- A múltkor, megpróbáltam kidobni, mert elegem volt abból, hogy anyám meg a húgom nem tesznek semmit, már megint be volt állva, a konyhában üvöltözött, megpróbáltam kilökni az ajtón, de megfogott és kétszer beleverte a fejemet a szekrénybe. Tiszta szerencsére, hogy nem az arcomat ütötte meg, de ha megfogod a fejem tetejét, még most is érezni… Még jó, hogy eltakarja a hajam…”
A Termékenységi Klinika egy új építésű lakópark közepén van, sem belül, sem kívül nem hasonlít kórházra, látszik, hogy igyekeztek a helyet barátságossá tenni az üzemeltetők. Csak néhány kinyíló ajtó mögött pillantok meg valamit, amiből azért egyértelmű, hogy egészségügyi intézményben vagyunk, egy-egy zöld lepedőt, vagy gyógyszeres szekrénykéket. Bemegyünk a váróba, és elfoglaljuk a helyünket a körülbelül harmincas heteroszexuális párok között. Nagyon furcsán néznek ránk. Amikor egyedül maradok, arra gondolok, hogy ez a lány, aki most egy ilyen lelki és testi megpróbáltatásnak van kitéve, külsőre sokkal finomabb és nőiesebb, mint én, aki nőnek született.
Katy nem is érti, hogy mi ez az egyszerűség, szerénység, ha már egyszer nekem csak úgy megadatott minden…

Katy azóta is, nagyon tudatosan halad az úton, élete célja, hogy jogilag és fizikailag is abban a testben legyen, amiben gyerekkorától kezdve érzi magát. De nem minden transzszexuális történet alakul jól, vagy legalábbis biztatóan. A transzszexuális fiataloknak sok esetben hatalmas információhiánnyal kell szembenézniük. Ezen némileg enyhít az internet, bár nem mindenkinek van hozzáférése, és lehetősége a biztonságos böngészésre, arról nem is beszélve, hogy az elérhető tartalmat erősen szelektálni kell. Leginkább személyre szabott segítségre, beszélgetésekre lenne szüksége az érintetteknek. Az egyik csütörtöki klubestünkre meghívtuk a Transgender Equality Network egyik tagját, Vanessát, aki kétgyermekes, házas férfiként tudott belevágni a nem változtatásba, a családja támogatásával. Még így is nagyon nehéz éveken kellett keresztülmennie. „- Csak annyi pénzem volt, hogy a magam útját kifizessem Londonba. A műtétekre mindig egyedül mentem. A kórházban nem sokáig tudtam bent maradni, nem bírtam több napi ápolást kifizetni, mint ami nagyon szükséges. Pedig idő kellett volna ahhoz is, hogy megerősödjek. A legnagyobb operáció után támolyogtam a reptéren a fájdalomtól és a gyengeségtől, senki nem segített rajtam, kiszolgáltatott voltam, és csak imádkozni tudtam, hogy legyen már vége ennek a rémálomnak és érjek haza.” Ezek a kapcsolatteremtési lehetőségek jó esetben arról győzik meg a srácokat, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal, hogy mások, akik már keresztülmentek azokon a megpróbáltatásokon, amik előttük állnak, készek segíteni, támogatni őket. A legtöbben erőt merítenek a történeteikből, de van, akiben a kétségbeesés növekszik a pontos ismeretektől. Egy nap arról kaptunk egy hívást, hogy az egyik közeli városban van egy transzszexuális lány, aki súlyos depressziótól szenved. Áthoztuk, hogy töltsön nálunk egy napot, ismerkedjen meg a srácokkal, beszélgessen a szociális munkásunkkal, és ha szeretne, akkor próbáljanak meg egy tervet felépíteni a folytatásra. Úgy tűnt, minden rendben van, aztán másnap kiderült, hogy otthon, visszatérve a saját közegébe majdnem öngyilkos lett, mert belegondolt abba, hogy mi minden áll még előtte, és úgy érezte, nincs miért élnie.
TENNI AZ EGYENLŐSÉGÉRT 
A meleg fiatalok között vannak elesettek, segítségre szorulók, és persze olyanok is, akik jól veszik az akadályokat. Ők a szerencsések, mert az általános társadalmi problémák kiegészülve azokkal a nehézségekkel, amikkel a meleg fiataloknak kell szembenézniük, méltánytalanul nagy terhet jelentenek a csoport tagjainak. A leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű emberekért, fiatalokért egyre többen és többen dolgoznak világszerte, és teljes szakmai tudásukkal, lelkesedésükkel azon vannak, hogy egy elfogadóbb világot teremtsenek, ahol a sokszínűség érték, a homoszexualitás nem bélyeg, és a melegség nem egy tény, mely embereket sodor veszélybe, és tesz másodrendű állampolgárokká. A professzionalitás mellett hatalmas szerepe van a személyes történetek megosztásának és felvállalásának, hiszen ezek megváltoztathatják a közvetlen környezetet, és az internetnek köszönhetően sokaknak adhatnak reményt, felismerést, azonosság érzetet. A történetek összegyűjtése, a különböző történetmesélési projektek, dokumentumfilmek segítik a melegek láthatóságának növelését, és generációkra visszamenőleg visszaírják a melegeket a társadalomba. Felbecsülhetetlen értékű munkát végeznek azok az emberek és egyesületek, akik, és amelyek úgy döntöttek, hogy kiállnak a melegek jogai mellett. Az ő munkájukat nagyon sokféleképpen lehet segíteni, és nagyon fontos, hogy a mindennapokban ne legyünk érzéketlenek a homofóbiával szemben, és ismerjük fel azt, hogy a „melegek ügyei” igazából az egész társadalomra vonatkoznak. A melegek és heteroszexuálisok nem egymástól független csoportok, és elfogadhatatlan az, hogy a közöttük lévő viszonyrendszert az elnyomás, a korlátozás és a megpecsételés fémjelzik. Mert ott, ahol emberi jogokról és méltóságról van szó, a félig tele pohár nem elég: jogi engedményeket tenni a melegeknek még önmagában kevés.
A srácok szempontjából pedig talán az a legfontosabb, hogy időről időre biztosítsuk őket arról, hogy nincsenek egyedül, mert a nagy LMBT-családjukra mindig számíthatnak, és hogy világ változhat, ha elég erősen hiszünk benne, és szenvedéllyel, tudatossággal, és kitartással dolgozunk érte. Mert ha így teszünk, tényleg minden sokkal jobb lesz!