Pókemberre rájárt a rúd. Nem elég, hogy ötven éve nem hagyják nyugodtan lengedezni a hálóhintáin a tussal rajzolt new york-i gonosztevők, meg hogy sosem tud eljutni a 57. utcai hot-dogoshoz anélkül, hogy pofozkodásba ne botlana, de még a róla készült filmtrilógiát is fanyalgások fogadták. Hálószövőnk ezért faképnél hagyta Sam Raimi-t, és – a történetet elölről kezdve – új rendezőre bízta magát. De vajon valóban csodálatos lett-e az újjápofozott Pókember?

„Rendezőcsere, stábcsere, jelmezcsere! Most rögtön, ez nem várhat. Tudom, hogy csak tíz éve forgattuk le teljesen ugyanezt a történetet, de nézzétek már, Batman-éknek mennyire jól ment ez a húzás, alig várják a harmadik részét az új denevér-sztorinak. Na és látjátok a Bosszúállók bevételeit? Kajálják ezek most a Marvel-es hősöket, itt az idő, meséljük el a Pókot újra, jó lesz.”

Na, körülbelül ez hangozhatott el a sürgős reboot-ra került Pókember előkészületein. Az elégedetlenségek oka az előző részekkel szemben? A látvány okés volt, kaptunk akciót, bunyót, rombolást, gonoszkodást és mindezt kötelezően ellensúlyozó humort (nagy részét Jameson főszerkesztő szolgáltatta, akinek a karakterét, az általa vezetett Hírhasonával együtt, sajnos hiába várnánk az új filmben). A fő probléma a karakterek szétcsúszkálásából adódott: a motivációkat megértettük, tökéletesen a szánkba rágták, néhol idegesítően-fontoskodóan érzelmes jelenetek által, azt is lehetett követni, ki kivel van, kinek mi az érdeke, de valahogy olyanok lettek a tetteik, hogy nem úgy viszonyult végül a néző hozzájuk, mint a filmesek szerették volna. Régi-Peter, akinek egyszerűségéből adódóan szerethetően-baleknak kellett lennie, sírós balek lett. Mary Jane, aki már-már utasítás-szerűen nem lehetett régi-Peteré, „ezek nem szabad, hogy maradéktalanul összejöjjenek”, tiszta arrogáns lett, és annak szurkolt a néző, hogy hagyja már a fenébe ez a Peter őt, és nem annak, hogy összejöjjenek. Egy látomásként megjelenő halott-Norman Osborn pedig ugyan hogy is mutatja meg Harry-nek, milyen cool lesz Zöld Koboldként száguldozni? Valami tehát nem volt rendben: akkor új-Peter-t, fiúk, csináljuk valahogy jópofábbra. Most ne Mary Jane legyen a szerelme, hanem Gwen Stacey-t vegyük elő, a képregényben is úgyis ővele jött össze előbb Pókfej. Aztán a főgonosznak a Gyíkot csináljuk meg, ő még úgyse volt ezekben a filmekben, kicsit szabjuk át a pókká-válás körülményeit is, és voilá, egész más lesz végül a helyzet.

És tényleg! Ebből a szempontból végül jól keverte a kártyákat Marc Webb, az új rendező. Meggyőződésem különben – persze nem sokat tudok Marc Webb-ről, de – hogy ez a fazon valószínűleg jófejségből készül lediplomázni Hollywoodban. Két nagyjátékfilmet tett le az asztalra eddig, túlesve a videoklipein és a sorozat-epizódjain: ott volt egyrészt az 500 nap nyár, ami az utóbbi évek egyik – most az egyszer muszáj ezt a szót elsütnöm – egyszerűen legcukibb filmje volt, pont a szakításról, meg arról, mennyire kikészítheti egy csaj az ember főhősét (és a vége-feliratból ítélve, volt valóságos alapja is a sztorinak), ráadásul bizonyos klisékkel tökéletesen szembemenve. Az nem csak egy roppant jópofa film lett, de egy jó nagy pofon is a forgatókönyvíró azon bizonyos egykori nőjének. Aztán másodiknak mit vett a kezébe a rendező? Egy sereg comic-geek hősét, Pókembert. Ez a Webb, első filmjeivel, gyanús, hogy nagyközönség-baráttá kezdi bebiztosítani magát.

És mihez kezdett Peterrel? Ez alkalommal, úgy látszik, nem fabrikálnak sírófejes Peter-mémet az interneten: csak annyira gyenge, amennyire a hányatott sorsa megkívánja (mert az hányatott, csak azért is, bizony – de ez is kell ahhoz, hogy ő legyen a Pókember). De Peter már majdnem hogy nagy arc is, tök szórakoztatóan viselkedik, már az akciófilmes egysoros beszólásokat szinte kikényszerítő pókjelmez nélkül is, és látni rajta, hogy van benne kurázsi, ami szintén pofozkodó-Pókká is teszi: tudjuk, hogy lehetne belőle valaki, csak a tragédiák miatt kicsit zárkózott, és emellett lenyomják a suli baromállatai. A szerelme, Gwen? Ennek a csajnak már inkább lehet szurkolni, mint az előző részek Mary Jane-jének, és amikor Peter alig bírja kimondani a randira-hívásait, már úgy érezzük, atyaian hátba kéne csapni neki, „bökd már ki, fiam”. Emellett igen aranyosan groteszk, kicsit-hörgős nevetéseket dob be, csak úgy bónuszból, amiről nem tudjuk, a színésznő sajátja-e, de nagyon jól eltalálta az osztály-jócsaja image kiegészítéséhez. A mellékszereplők olvasatakor nem is hittem a szememnek. Rhys Ifans, a hülyegyerek a Sztárom a páromból, mint ellenség? Martin Sheen és Sally Field, mint Ben bácsi és May néni? Viszont meglepően jól működnek. Előbbi simán elfeledtette ezeket a vígjáték-beli megmozdulásait, amíg önkéntelenül-fenevaddá változó tudósként látjuk, az utóbbi kettő pedig ugyan másmilyenek, mint a képregények alapján emlékezhetnénk rájuk, de egy pár perc után meg lehet szokni, „oké, fogadjuk el, May néni az Sally Field, nem egy öregebb mami”.

A történetet külön nem kell ecsetelni, mert már ismerjük, pont ugyanaz az alapszituáció, mint amivel indult az előző filmsorozat, vagy a képregények, vagy a rajzfilmek. Pókcsípés, Ben bácsi halála, szuperhősködés, „nagy erő nagy felelősséggel jár”, az ismerős összetevők, csak megint máshogy. Peter szemszögéből nézve úgy is le lehet vezetni: Peter az átlagos, Peter erőre kap és bohóckodik, Peter ereje teljében rájön, mi is a fontos, és harcol érte. Ami a látványt illeti, megkapjuk a jó öreg ugrabugrálást a pásztázó kamerával, kevertek bele némi sötétséget is, és igen sok vizuális poénnal dobták fel a pókemberesdit. Szóval, az új Póktól ugyan még mindig nem esünk hanyatt, de legalább már egy pár emelettel feljebb himbálózik a háztetők közt.