Dr. Belső Nóra pszichiáterrel beszélgettem a lelki betegségekről, a Magyarországon leggyakrabban előforduló pszichózisokról, és ezek kezelési lehetőségeiről. Mindenkinek joga és szüksége van a testi és a lelki kiteljesedésre, lelkünket ugyanúgy kell ápolnunk, mint a testünket. Fontosnak és aktuálisnak tartom a témát, mivel az „elmebetegek” megítélése a mai napig rendkívül negatív. A társadalmi szintű megbélyegzés, az elutasítás és a kirekesztés jellemző ma Magyarországon – nem szabad elfelejtenie senkinek, hogy azt fogja visszakapni a világtól, amit ő maga tesz bele. Nem nagyobb energia-befektetés rámosolyogni valakire, mint elfordítani a fejünket.

–            Hogyan alakul ki a pszichózis, milyen genetikai háttere van, illetve milyen külső hatások vezethetnek oda, hogy egy emberi elme „megbomlik”?

Belső Nóra: – A pszichiátriában a „pszichózisokat” egy gyűjtőfogalomként használjuk. Ezt használjuk az olyan tünetegyüttesekre, melyeknek lényege, hogy a beteg elveszíti a kapcsolatot a külvilággal, torzul az észlelése, gyakran megszakad a kapcsolata a realitással és a saját kis világában él. A valóságtól elrugaszkodott észlelés vonatkozhat például arra, hogy a betegnek téveseszméi, hallucinációi vannak. A környezet ennek jeleit gyakran előbb észreveszi, mint maga a beteg. Sok tünet lehet jelen, leggyakoribb például a szorongás. A kialakult pszichotikus tüneteggyüttesek közül a leggyakoribb a bipoláris zavarban és a skizofréniában észlelhető, ezek bizonyos formáinálnál a tünetek „kötelező” jelleggel vannak jelen, azonban a betegeknél megfelelő kezeléssel a folyamat kordában tarthatók. Bizony genetikai alapja is van a pszichózisoknak, konkrétan a skizofrénia megöröklése sajnos a génekbe van kódolva, de gyakoribb pusztán a hajlam öröklődése, melyet ha időben észlelnek, rendkívül hatásosan kezelhető.Egyébként a skizofréniás szülő gyermeke körülbelül 25% eséllyel lesz maga is skizofrén. Rengeteg teória létezik, a tudományos magyarázat a skizofréniát tekintve a következő; ez a betegség az agy neuronhálózatának rendellenes fejlődésére és működésére vezethető vissza. Lehetséges egyrészt ennek az megöröklése, de a hajlamosság kifejlődhet az intrauterién élet során is. Az első tünetek kamaszkorban, leggyakrabban 16-18 éves korban jelentkeznek, ekkor a legintenzívebb az agy fehérállományának fejlődése, az idegrostok,nyúlványok tehát a normál populációhoz viszonyítva eltérőek. A pszichotikus agy ez esetben képalkotó eljárásokkal is kimutatható eltéréseket muta, azaz máshogy néz ki. Már Csecsemő- és gyerekkorban is felfedezhetőek ilyen elváltozásra utaló jelek, ilyenek például a szemmozgás felgyorsult zavarai.

–       Miként vezethet a stressz, és az elfojtások pszichoszomatikus betegségek vagy depresszió kialakulásához?

B.N.: – Az elfojtás az emberi elme természetes védekező reakciója a lelki bántalmak ellen. Gyakran a gyermekkori rossz emlékek a memória azon részében tárolódnak, melyet tudatalattinak nevezünk. Ezek az emlékek olyan mélyen vannak, hogy gyakran például csak hipnózissal kerülnek felszínre, azonban az ilyen emlékek, élmények tudatosítása nem biztos, hogy jó a páciensnek. Mikor egyes kellemetlen emlékeket az ember tudatosít magában, az már szorongást és stresszt hozhat magával. Szokás is mondani, hogy amit nem tudunk, az nem fáj. A gyermekek egyébként körülbelül 3 éves korukig nem igazán ismerik a félelmet, ez után kezdik megtapasztalni ezeket az új érzéseket, megtanulják mi a jó és mi a rossz nekik. A rossz élményeket azonnal tudatosítjuk gyermekkorban, s tulajdonképpen így tanulunk meg „félni”.

Valószínűleg ha elutaznánk a világ egy ember elől elzárt sarkába, az ott élő élőlények nem félnének, ha tennénk egy sétát a birodalmukban. Mikor meghallják az első puskalövést, és látják elpusztulni valamelyik társukat, akkor tanulják meg, hogy az ember rosszat tesz velük, és attól fogva ez ember zajaira, szagára felfigyelnek, és elmenekülnek az újabb betolakodók elől.

Az elfojtásra visszatérve még annyit, hogy a félelem megtanulása a kondicionáláshoz hasonlítható folyamat. Az idegrendszerünk egy idő után ettől viszont besokall, mert a stressztűrő kapacitásunk is véges. Ha túlcsordul a pohár, jön a szorongás, mely már a valós félelmekre alapozott reakciókkal ellentétben legtöbbször irracionális vagy éppen tárgy nélküli félelmet jelent. Félhetünk, bizonyos dolgoktól, melyek valójában sokszor nem is léteznek, csak a fejünkben. Tehát A valódia szorongásnak nincs tárgya, indokolatlan félelmet jelent. Mikor ez állandósul, szorongásos betegség alakul ki, melynek komoly szövődményei lehetnek, beindul a testünk védekező rendszere, az agyalapi mirigy és a mellékvesekéreg túltermeli a stresszhormonokat és az adrenalint, mely hosszú távon az úgynevezett pszichoszomatikus betegségek kialakulásához vezet. Ha ezek a hormonok elárasztják a szervezetünket, akkor testünk túlpörög, a szívünk túlterhelődik, a vérnyomásunk az egekbe szökik. Nincs vész, testünk mégis vészriadót fúj, ez okozza a helytelen szervi működéseket, ennek jelei például a szapora szívverés, időnkénti magas vérnyomás, de kialakulhat az izomfájdalom, a fejfájás, a gyomorfekély vagy akár a reflux, ez az állapot a depresszió „előszobája”. Egy idő után az agy is besokall, a neurotranszmitterek, azaz a hírvivő molekulák nem működnek a megszokott módon. Külső szemlélő számára ez gyakran fel sem tűnik, azonban egy hosszú depresszió már kiül a beteg arcára, kialakul a depressziós omega, összeráncolt szemöldök, üres tekintet, így torzul a fiziognómia. Ennek kezelésére jó praktika, ha megpróbáljuk az arcunkat tornáztatni, persze nem esik jól a mosolygás ilyen állapotban, pedig a mosoly sokat segít, eltűnhet a depressziós maszk, persze nem kezelés helyett, hanem mellette.

–     Mennyire gyakori a borderline szindrómára, a bipoláris zavar, milyen folyamatok zajlanak le az ilyen betegek agyában, hogyan szokás őket kezelni?

B.N.: – Ezek viszonylag gyakran előforduló mentálhigiénés problémák. A borderline szindróma egy személyiségzavar, melyet szélsőséges hangulatingadozások jeleznek. A beteg megkeserítheti a saját és környezete életét, mivel indokolatlanul hevesen reagál bizonyos élethelyzetekben. A posztumusz diagnózis alapján felmerült, hogy József Attila is borderline személyiség volt, de depressziós mindenképpen, az ő élettörténete megmutatja, milyen mélységek és magasságok adják meg a keretet egy ilyen személyiségzavarral küszködő embernek. Gyakran keverik ezt össze a bipoláris depresszióval, mivel a tünetek hasonlóak, azonban a mániás depresszió egyes típusait a megjelenő pszichotikuss tünetek miatt sok tankönyv már a pszichózis kategóriájába sorolja. Ez egy ciklikus betegség, három fázis váltakozása jellemzi, ezek a depresszió, melyről már esett szó, van normál állapot, és van a másik véglet, a mánia, melyre indokolatlan feldobottság, túlpörgés jellemző, de manapság egyre gyakrabban látjuk az úgynevezett kevert formát, amelyben a két szélsőség bizonyos tünetei egy időben vannak jelen. A mániás beteg túlzott eufóriát érez, gyakran jelentkeznek téveseszmék, például nagyzásos vagy paranoid gondolatok. Önmagátukat sokszor túlértékelik, hatalmas ötleteik és terveik vannak, azonban amikor beüt a depresszió az önértékelés hatalmasat zuhan, az álmok szertefoszlanak. A mániás fázisból a depressziós fázisba való zuhanás megviseli a beteget, a hatalmas különbség és az egyensúly hiánya miatt ekkor sok beteg kísérel meg öngyilkosságot elkövetni. Ebben a betegségben alapvetően a gyógyszeres kezelés az első. Sokat fejlődött a tudomány, a régi ártalmas hatóanyagok helyett ma már adhatunk igazán megbízható gyógyszereket. Az én „kedvencem” az olanzapin, ezzel sokféle tünetegyüttes eredményesen kezelhető, szerintem nagy hiba, ha az orvos a diagnózis megadásán görcsöl, fontosabb a pillanatnyi állapot felmérése és ennek helyes kezelése, az idő úgyis megmutatja, mivel állunk szemben. Hosszú távon a bizalom és a terápiás keretek megtartása visz sikerre. Ezen kívül fontos a mozgás és a művészetterápia, sokszor az ilyen betegek rendkívül kreatívak.

–     Mit jelentett neked az OPNI bezárása, mi történt a régi lakókkal?

B.N.: – Ez az intézet nem csupán egy “elmekórház” volt, hanem egy védett szállás, egy nappali szanatórium és a krónikus betegek munka – és lakhelye volt. Magyarországon a Lipót volt a szakma Mekkája. Összeszokott csapat voltunk, elég volt egy-egy pillantás, hogy tudjuk, mivel segítsük a beteget vagy éppen egymást. Szép lassan építették le, 650 ágyról, 350-re, mikor végül bezáratták. Ez egy menedék volt a betegeknek, és az orvosoknak, ápolóknak pedig a legjobb fejlődési lehetőség az országban. Meghitt volt a légkör, jó a munkakörnyezet, az emberek – a dolgozók és kezeltek is – biztonságban érezték ott magukat. Volt lehetőség a komplex terápiára, nem úgy, mint ma, hogy az orvos a betegeket kénytelen néha úgy kezelni, mint ha futószalagon pörögnének előtte, nincs idő semmire, nincs idő teljes rehabilitációra, melyre az OPNI tökéletesen megfelelő volt.

–     Mi a társadalom reakciója a pszichotikus tüneteket produkáló embereket illetően?

Belső Nóra: – A betegeket a mai napig megbélyegzik, jellemző az intolerancia, a szolidaritás teljes hiánya, gyakran a család is hátat fordít nekik. A gyógyszeres kezelés elfogadható a legtöbb beteg számára, de gyakran pont a környezettől kap elutasító véleményeket, „okosságokat” a gyógyszerekkel kapcsolatban. Sajnos sokszor nincs lehetőség a rehabilitációra, a pszichoterápiára, mivel minden orvos túl van terhelve és pszichológusból sincs elég, aki ezen a területen dolgozna. Így sajnos gyakran a betegeknek nincs esélye, lehetősége a teljes életre, nem kapnak szeretetet, nem értik meg, és nem is akarják megérteni őket.