Az alábbi interjú 2008. végén készült. (A Szerk.)
Két évvel ezelőtt egy riportfilmben elhangzott, hogy „a hangzásvilág és a dalszövegek könnyen emészthetőségének köszönhetően lett gyorsan népszerű a Kowalsky meg a Vega”. Figyeltek-e vajon ezekre a szempontokra az alkotás során valaha is? A zenész határozottan állítja: „– Nem volt terv. A Black Out-ban zenéltünk 15 éven keresztül. Mondjuk, amikor a Bécával (Jávorszky Béla) összefutottam, akkor még csak tíz éve körülbelül. Én nem akartam váltani, bár eléggé állóvíz volt akkoriban a Black Out körül. Ez nem volt megtervezve, hogy a Black Out után vagy a Black Out mellett én szeretnék csinálni valami populáris dolgot, amiben másként fogalmazok, mert azért a Black Out- ban elég nyakatekert megfogalmazások voltak, hozzáteszem ott is ugyanezekről volt szó egyébként. Mivel itt a zene minősége más volt, sokkal egyszerűbb, nagyon le volt egyszerűsítve szinte a végletekig, rosszul adta volna ki magát. Én próbáltam egyébként az első verzióknál, tehát maradtak azok a Black Out megfogalmazások, de az nem ült rajta. Az első két, három számot is gyúrtuk vagy jó egy évig, szövegileg is. A dallam az egyben meg volt. Amikor az úgy kijött, akkor azt éreztem, hogy na, ez az a vonalzó, ami ehhez a zenéhez illik, amiből össze lehetne rakni akár egy lemezanyagot is. Onnan gyorsan megíródtak az első számok, egy 15 szám kapásból elkészült nagyon gyorsan, de csak utána vonultunk stúdióba, valamikor 2002-ben.”
Black Out
– Pont olyan volt az elválásunk is, mint amilyen az utolsó négy évünk volt. Annyira ellaposodott, hogy még akkor, amikor többször kijelentettük egymás előtt, hogy én megyek egy másik irányba, hagyjuk ezt most, mint hogy ha nem is foglalkozott volna vele senki. Annyira lapos volt ez egész. Amikor megtörtént konkrétan, mikor azt mondtam, „na jó ez volt az utolsó koncert és innentől nem”, hát akkor az érzelmek egy kicsit felkavarodtak. Mondom szerintem ez magának a Black Out-nak jót tett. Most legalább dolgoztak. Három és fél év után megjelent végre egy új lemez. Már az is nagy eredmény.
– Amikor 1999-ben Jávorszky Béla megkeresett azzal, hogy csinálhatnátok számodra egy szóló projektet azt mondtad te csapatember vagy. Mégis néha szükségét érzed az egyedüli kibontakozásnak az írásban, festészetben.
– Hát írni nem akartam. Azt a Szántai Zsolt erőltette rám (nevet), de most már örülök neki. Készül is most már egy új tervünk, hogy mi lesz a következő munkánk, azért mondom, hogy munkánk, mert ő adja ki. Az első könyvben ő tevékenyen részt is vett, tehát írt is, sőt ő szerkesztette össze. A másodiknál már nem, azon talán érződik is egy kicsit. Ez a harmadik ez szerintem egész jó dolog lehet. Úgy írás szempontjából elengedte a kezemet, most már csak, mint kiadó van velem.
– Megszeretted az írást közben…
– Érdekesnek tartom, meg jó lehetőségnek arra, hogy komoly dolgokról beszélgessünk. A festés az meg inkább egy kicsit ilyen lazítás. Mind a zenének, mind egyébként az írásnak is a szervezése, meg az azzal kapcsolatos munka, az elég megterhelő.
– Mintegy száz olajfestményed készült el 1995 óta. „Variációk a lélekre” címmel festménykiállításra is készülsz.
Szó van egy kiállítás sorozatról, nagyon remélem, hogy a Művészetek Palotájában lehetne a megnyitó, amikor ott játszunk február 14-én és most benne van úgy néz ki az igazgatóság, hogy kiállítassuk a képeket. Masaru Emoto, aki egy japán természetgyógyász és a víz üzenethordozó képességével kísérletezik. Vízkristályokat fotóz le tulajdonképpen. Az ő munkái alapján készül egy sorozat. Sajátos formában festem meg a vízkristályokat és mindnek üzenete van, konkrét üzenete. Nagyon érdekes, izgalmasnak tűnő dolog, majd meglátjuk, hogy más is így gondolja-e. Ha a Művészetek Palotájában lehetne a megnyitó, az jó lenne.
– Szántai Zsolttal 2005-ben írtátok meg a „Holnap előtt” című könyvet, 2007-ben pedig önálló munkád a ’Jéglanka meséi’ címen jelent meg. Írnál-e valaha egy önéletrajzi könyvet?
– Hát azt nem. Azt minek? (nevet) Ha kívülről érkezne olyan igény, hogy annyi ember kíváncsi rá és annyira követelik ezt a dolgot, akkor nem zárkóznék el, hogy valakivel leüljek, és riport formájában készüljön ilyesmi, de én magam magamról nem írnék könyvet. Lesz egyébként Kowalsky meg a Vega könyv, ami a zenekarról szól, ez jövőre jelenik meg.
– A te harmadik könyved milyen témát fog körüljárni?
– Riportkönyv lesz. Én igazából csak beszélgetni fogok és ezeket a beszélgetéseket fogom összeszerkeszteni. Olyan emberekkel, akik nem szokványos életutakat jártak be, vagy élethelyzetben vannak. Közismert emberek is és olyan emberek is, akikről a nyilvánosság nem tudhat. Nagyon sajátos élethelyzetben vannak, nagyon tanulságos, mondjuk úgy. Ezek olyan beszélgetések, olyan sztorik, amelyek mindenki számára példával járhatnak, elöl. Meg látjuk, hogyan tudnám összefűzni esetleg néhány ilyen keleti bölcsességgel, hogy ha az nem megy, akkor szimplán marad a beszélgetés. Most ami előzetes tervezetben van – megvannak azok a személyek, akikkel a beszélgetés megy majd – az is jó dolog, számomra mindenképen izgalmas dolog lesz a vége.
– Van-e amit dalszövegben nem, csak könyvben írnál meg?
– Ez jó kérdés. Prózában bővebben, sokkal szabadabban lehet írni. A dalokba is bele vannak fogalmazva, én nem sokat filózok azon, hogy ha spirituális bölcsességeket kell valahogyan belelopni a szövegbe tehát, hogy az legyen a fő tartalom, a fő mondanivaló. Társadalomkritika, minden benne van ugyanúgy a szövegekben is, csak hát nyilván nagyon egyszerűen le van sarkítva a dolog a dalszövegekben, de ott alig van néhány sora az embernek.
– Mi a fő inspirációs erő dalszövegírás közben?
Isten és az élőlény kapcsolata. Ebben minden benne van igazából. Hétköznapi élet, társadalmi problémák, a jó dolgok a társadalmon belül, vagy hát a politika is beletartozhat ebbe, hogy ha az úgy van megfogalmazva.
– Istenben való hit segítséget nyújtott Neked a változtatásokban életed során.
– Én azt mondom inkább, hogy a valóság egyre helyesebb látása. Amikor arról beszélgetünk főleg itt a nyugati civilizációban, hogy vallás meg Isten hit meg hit önmagában, akkor itt valamiféle mankóra gondolnak az emberek. Egyébként az élet működik rendesen, az, aki gyenge, annak kell egy mankó, annak csak úgy megy az élet. Én meg azt gondolom, hogy mindannyian vakon botorkálunk főleg ebben a társadalomban, ami meg egyébként már jellemző az egész bolygóra és akkor nyiladozik az ember szeme, hogy ha foglalkozik a valósággal, az igazsággal. Hogy hogyan működik és mi is ez az egész, ami körbevesz, amiben élünk. Az emberek általában megelégednek azzal a rövid intervallummal, ami a születéstől a halálig tart. Ezt egy valós dolognak tartják, de azon túl meseszerűnek tekintik mind az előtte, mind az utána lévő dolgokat, vagy egyszerűen kijelentik, hogy nincs is.
– Népszerű előadóművész mellett elismert dalszövegíró is vagy. Egyik legutóbbi munkád Goda Krisztina Kaméleon című filmje betétdalához írt szöveg, amit Rúzsa Magdi ad elő. Mennyiben más, munkafolyamatban vagy bármiben, ha másnak írsz szöveget?
– Teljesen más, bár munkafolyamatban nem, mert egyféleképpen dolgozom, eleve a zenére, sőt ezekben az esetekben meg van írva a dal is. Ez megint nehezíti, mert akkor az van, hogy nem annyi szótagszámmal dolgozol, amennyivel kényelmes és jó. Nehezebb dolog számomra, ráadásul a személyiséghez is igazítani kell, ezt általában külön kérik. Volt már ahonnan lepattantam, egyébként hozzáteszem nem is baj. Például volt már felkérés Szekeres Adrienék részéről és akkor átküldtek egy számot, ahhoz próbálkoztam, és úgy pattantam le a falról, mint a gumilabda. Egyszerűen nem működik és ezt ők is érezték, mondtuk is, hogy nincs harag, de ez ennyi. Van ilyen. Azért fontos, hogy milyen atmoszféra az, ahova írni kell.
– Filmzenéhez is született szöveg már vonaton?
– Filmzenéhez nem, csak a sajátok.
– Egyszer úgy fogalmaztál a mai világban talán már sziruposnak tűnhet a szeretet kérdése, mégis a Kowalsky meg a Vega már az indulásánál a zászlajára tűzte és neked, mint magánembernek is fontos. Napjainkban Magyarországon a társadalmat és az emberek egymáshoz való viszonyulását nem elsősorban ez az érzés hatja át. Nem fásulsz-e ebbe bele? Időnként nem fogy-e el az erőd?
– Nem, mert én egy olyan oldalon állok, ami örök. A jelenlegi szituáció vagy a jelenlegi társadalom áll egy lehetetlen helyzetben, ami eleve kudarcra van ítélve, tehát nincs, miben elfáradjak. Amiről mi beszélgetünk, az valójában összetartozás és szeretet együtt. A sziklaszilárdan fogalmazva materialista ember a ragaszkodást véli szeretetnek. A ragaszkodás gyengeség is, ez tény. Nagyon sok ember úgy gondolja, hogy a szeretet az egy gyengeség, szirupos ömlengés, de mi nem erről beszélgetünk. Mi a finom szekvencia szerint, tehát a valódi élőlény szerint. Nem a test szerinti, hanem a lélek szerinti összetartozásunk és hát azt nevezzük egyből kapásból szeretetnek és transzcendentális szeretetnek. Ez a valóság. Az más kérdés, hogy mi most tévelygünk egy sötét akármilyen helyen, de ez ettől függetlenül egy örök valóság, amely előbb-utóbb nyilván mindenki előtt megnyilatkozik. Hogy mikor az nem az én dolgom. Ez az egyéni élőlény és Isten személyes kapcsolata. Ezt Te tudod és Ő. Ezt én tudom és Ő.
– Egyfajta egymásra találásra gondolsz?
– Az embernek önmagát kell először is felismernie, megismernie. Mi is valójában ez a test, vagy csupán a gondolatok, vagy a gondolatnál is finomabb dolog? Tehát, hogy mi maga az élőlény. Ha ez működik, vagy erre van már egy bevezető ismerete, akkor fölismerheti azt is, hogy mi az, amire azt mondják Isten. Mi lehet az. Akaratlanul is látnia kell, vagy fölismeri, hogy mi az abban való összetartozás. Ez nem egymáshoz, hanem egy másik lényhez való ragaszkodás, ez természettől és öröktől fogva lévő törvény.
– Egyszer úgy fogalmaztál, hogy „egy folyamatos imának használom magát a zenét is”. Meghallgatásra találnak-e ezek az imák?
– Én azt gondolom, amit eddig hallottam az egészről, tehát akihez szólnak ezek a dolgok, hogy ott nincs kérdés, hogy meghallgatásra talál-e vagy, hogy szól-e az egész az egyéni élőlényhez. Szól-e Isten? Foglalkozik-e vele? Természetesen, hiszen mindent átható és örök, mindenről tud. Az más kérdés, hogy én ezt felfogom-e, vagy nem fogom fel. Tapasztalom vagy érzékelem-e, hogy szól hozzám vagy meghallgat. Ezen az egy dolgon múlik. Tehát a saját látásmódomat kell egy helyes fókuszba – de mindenkinek, minden élőlénynek – helyezni. Az nem kérdés, hogy mindig meghallgatásra talál. Igazából nem is az a kérdés, hogy kérsz valamit, az teljesül vagy nem teljesül. Egyetlen egy feladata van az életnek, hogy magából a jelenlegi atmoszférából, ebből a téves felfogásból, hogy – a testtel azonosítva az anyagi világban él az élőlény – ezen felülemelkedjen, kiszálljon ebből. Felébredjen az álmából. Eközben persze kérhet ezt-azt, de az mindig csak az álomnak a része.
