Nincs ideális nő! Minden nő ideális! Együtt igaz a két állítás és együtt sem. Nekem, férfinak természetesen minden nő örök titok, izgalom, fenyegetve vonzó örvény, árnyékával beterítő fölém magasodó szobor, tűzijáték, forróvizes merülőmedence, szájban szétolvadó édes íz.

Bojár Iván András nyitotta meg az "Ideális nő" című kiállítást 2018. február 8-án - fotó: Andràssy Art

Az “Ideális nő” című kiállítás megnyitója – fotó: Andrássy Art

Nők városában élek. Itt és most bevallom, semmi nem érdekel jobban a nőnél. Többes számban is igaz lehet, de nem ez a lényeg. Hanem: A nő, aki ideális. Természeti eredőjétől eltávolodott emberi, legalábbis férfilétezésünkbe a nőn keresztül tör be az univerzum igazsága. Ő van kapcsolatban a Holddal, az ár-apállyal, kozmikus erők lüktetésével, éteri rezgéssel, amelyek között nekünk esendő férfiaknak az ide-oda csapódó szánalmas figurák szerepét osztották.

Bocsánatot kérek történelmi korokban működött férfielődeim nevében, s egyben felmentést, legalábbi megértést amiatt, hogy mi nem tehettünk mást. Nem tehettünk mást, mint az elnyomást. Emiatt nem. A férfi súlytalanságát, a természet összefüggésén belüli marginális szerepét nem tudta elviselni másként, csak ha a női nemet igyekezett maga alá hajtani. A férfi vadat ejt el, húst szerez, feltalál, szerel, épít, megszervez,…..és persze ural. Cserébe mindezért.

Ez eddig ment.

És ennek most vége.

Békében a nők uralkodnak. Az anyák, feleségek, lánygyermekek, szerelmek, szeretők, médiaikonok, bűvölő tekintetű filmszínésznők. Mi férfiak rohangálhatunk a hangyaboly, a város, a cég, a politika körül. Ügygondtól megterhelt tekintettel megélhetjük a férfilét tiszteletet követelő komolyságát. Nincs is nevetségesebb ennél. Nincs nevetségesebb a státuszértékekkel körberajzolt férfifontosságnál. Akkor is, ha piros Ferrarira könyöklő play-boy, ha karján tizenkétmilliós óriásórát viselő topmanager, ha gyomorsavaktól elkomorult arcú gyárigazgató, ha kiállításokon szerinte érdekeseket mondó művészettörténész, vagy épp ha furán fülledt kolostorfolyosókon bíborpalástban bolyongó érsek. Férfiak kizárólag a háborúban fontosak igazán. Szétvetett lábbal, bakancsban, géppisztollyal a kézben. Amúgy nem. Ezt megtapasztaltam a kilencvenes évek délszláv háborújában, ahol az archaikus nemi szerepek a szemem láttára egyetlen nap alatt zökkentek vissza az ősi leosztásba.

fotó: Bojár Iván András

A szerző felvétel

De most béke van. Nőkorszak. Európa szerencsésebb többségében lassan hetvenöt éve, béke.

Ez a nyugalmi állapot történelmi alkalmat biztosít, hogy a nők – elszakadva a világ megértésének, feldolgozásának, megragadásának és különféle művészeti eszközökkel végzett leképezésének férfi mintáitól – saját női látásmódjukkal vegyék górcső alá azt, ami az emberi létezésben, mint mondtam korábban, a legérdekesebb: a nőt.

Itt ma olyan munkákat látunk, amelyeket anyák készítettek, nők, feleségek, szeretők, szerelmek, idolok. Tökéletesek és tökéletlenek. Mindennek semmi jelentősége sincs, a férfi kiállításokon sem írjuk le, hogy ki kétgyermekes apa, vagy épp kinek a szerelme. A férfiak művészete azonban többnyire alig reflektál a férfilétre, a férfi mivoltra, sajátos férfi-látásmódra, ugyanis a férfiak kisajátították az egyetemes emberi látásmódot. Most jött el a pillanat, hogy ezt a máig férfi-dominálta egyetemességet kiterjesszük akkorára, hogy abban az emberiség nagyobbik felének specifikus szemléletmódja is érvényesüljön. A nőkére, akik többen vannak a Földön, mint mi férfiak. Fontosabbak is nálunk. Ők szülnek. Ők nevelnek fel bennünket. Őbeléjük vágyunk vissza, míg csak dolgozik bennünk, férfiakban az élet energiája. Ezért ideális nő, valamennyi nő. Épp túlságosan elérhetetlen, ideális mivoltuk miatt oly kevésé megragadhatók, zavarba ejtők.

fotó: Bojár Iván András

A szerző fotója

Hisz évszázadok teltek el, hogy a nő sajátlagosságával képtelenek voltunk megfelelően bánni. Szent Ágoston eleve abból indult ki, hogy a nő nem Isten képmása. Az csak férfi lehet. És lám csak, nem is igen ismert olyan ábrázolás, amelyen Isten arca női arc. Hogy létezik-e lélek a nőben, ezzel a kérdéssel is elmolyoltak évszázadokat a hűs kolostorok visszhangos léptű termeiben. Mind a távol kelet, mind az antik klasszikus görög kultúra, később a platoni hagyományokat magába építő keresztény filozófiák alsóbbrendűként tekintettek a nőkre. S ez így ment szinte máig. Még száz éve is, a filozófus Otto Weininger, innen a szomszédos Bécsből hirdette a nő alacsonyabb rendűségét, lényegi amoralitását, – míg csak bele nem bolondult és mindössze huszonhárom évesen meg nem ölte magát. Nem véletlen, hogy a náci ideológiák a legszebb érzéseikkel, meleg szívvel fordultak felé. Érdemes gyanakodni hát mindazokra, kik a nőket nem pusztán másod, de harmad-negyed-ötödsorba szorítják a munkájuk során.

Mint művészettörténész most még hosszan bullshitelhetnék az itt ma kiállítók munkái kapcsán a mire gondolhatott a művésznő, amikor azt a cuki pinket odafestette nyomvonalon haladva. Ha nem haragszanak, nem tenném. Nem verbalizálom azt, ami látásélmény, – hiszen szavakkal szükségképp kevesebbet, mindenképp teljesen mást mondanék, mint ami a nézőkben történik a képek előtt állva.

Az itt látható munkák abban erősítenek meg, hogy az ideális nő kérdését civilizációs és elitisztikus leplekbe csomagolni, félreértés. Merthogy teljesen más síkon mozognak. Paradigmatikusan új helyzetben keletkeztek ugyanis, amibe röpke három-négy emberöltő alatt a nyugati civilizáció kavarta magát. És ritka felszabadító helyzetbe. Nem ismerek ennél távlatosabb, szinte határtalanabb lehetőségeket hordozó civilizációs folyamatot. Az itt kiállító művészek saját világukba zárt kutatásaikkal, a ma estihez hasonló kiállításokkal, női írók történeteivel, kutatónők felfedezéseivel, filmrendezőnők képsoraival bomlik ki, erősödik meg egyre jobban a női látásmód, a világ fölfejtésének női aspektusa.

fotó: Bojár Iván András

fotó: Bojár Iván András

Persze tudom, nincs ilyen. Nincs művésznő és nőművészet sincs. Művészek vannak: férfiak és nők. De mégis. A történelmileg meghatározott szerephelyzet, ahonnan a nemi szempontból indifferens művészet fakad mégiscsak determinálja az elkészülő munkát, arra – legalábbis most, a férfiuralom energiáinak lankadása idején – jellegzetes női réteget terít. Nem lesz ez mindig így, ma is vannak, – szerintem zömmel szobrásznők, – akik esetében nincs jelentősége a nemi hovatartozásnak. Ám a nőiség kérdését még ki kell a nőknek beszélniük. A festőnőknek is, a maguk módján. Festményeken át. Nekik is, nekünk is tudnunk kell, ki tekinthető annak, ki az, és milyen is az ideális nő? És miért olyan, ha egyszer nem is létezik?

Hogyan is létezhetne ilyen egy, kettő, vagy három is akár, amikor mi férfiak pontosan tudjuk, hogy minden nő az: minden nő ideális nő. Mindegyik, aki már nem az anyánk ugyan, de ha csak picit is, ő reá emlékeztetnek minket.

Elhangzott „Az ideális nő” című kiállítás megnyitóján, 2019. február 8-án, az Andrássy út 17-ben.

Kiállító művészek:
Fajgerné Dudás Andrea
Kusovszky Bea
Knopf Andrea
Wunder Judit
Kartali Marietta